Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltozás történetéből a Szovjetunióban (1985-1992) (Ism.: Bartha Eszter) 221

223 TÖRTÉNETI IRODALOM Azon túl, hogy fontos hiánypótló munka, a két tanulmányt és számos forrást tartalmazó könyv segédletként egyaránt ajánlott tanároknak és diákoknak is. Sz. Bíró Zoltán tanulmánya tartalmas történeti összefoglalás a rendszerváltozásba „torkolló" gorbacsovi reform politikai hátteréről. A szerző érzékletes vázlatot ad a tervgazdaságnak a 70-es évek közepétől egyre jobban elmélyülő válságáról, és rámutat arra, hogy — a közhiedelemmel ellentétben — voltak ugyan vezetők, akik felismerték a rendszer radikális átalakításának szükségességét, de sokáig nem voltak képesek politikai támogatást szerezni a reformokhoz. Gorbacsov ebből a szempontból kedvező helyzetben vehette át a hatalmat, hiszen 1985 és 1988 között egyértelműen a reformokat támogató csoportok kezében volt a politikai kezdeményezés, és őket támogatta a lakosság nagy többsége is. A szerző a továbbiakban bemutatja, miért és hogyan változnak meg ezek a feltételek, melyek lesznek a színre lépő új társadalmi erők és politikai programok, hogyan szorul defenzívába a gorbacsovi politika, és miképpen lesz a peresztrojka vége a Szovjetunió felbomlása. Nem célom itt részletesen ismertetni Sz. Bíró Zoltán igényesen és lényeglátóan megírt tanulmányát a peresztrojka politikatörténeti hátteréről, pusztán három tézist emelek ki a munkából. Az első, hogy — szemben a szakirodalomban is felbukkanó összeesküvés-elméletek állításaival — a peresztrojkának nem volt „kidolgozott" forgatókönyve. Noha Gorbacsov és politikai szövetségesei világosan látták, hogy az ország súlyos gazdasági és társadalmi helyzetbe került, a peresztrojka fő célkitűzése a szocializmus társadalmi rendszerének megreformálása és nem a felszámolása; az utóbbi ekkor még semmilyen formában nem szerepel a lehetséges megoldások között. Az is igaz, hogy kezdetben a vezetők sem voltak tisztában a helyzet súlyosságával, és azt hitték, hogy a tervgazdaság hibáit adminisztratív intézkedésekkel ki lehet igazítani. Ez az ún. „gyorsítás" azonban nemhogy csökkentette volna a gondokat, hanem inkább fokozta azokat. És tegyük hozzá: a felelőtlen ígéretek és a valóság között tátongó szakadék nyilvánvaló bizalomvesztést eredményezett a lakosság körében - mindezt olyan időszakban, amikor Gorbacsovnak különösen nagy szüksége lett volna a társadalmi támogatottságra. Ehhez kapcsolódik — vagy részben ennek következménye — a második fontos megállapítás a peresztrojka következő szakaszáról. Az adminisztratív intézkedések kudarca hatására egyre inkább teret nyer az az álláspont, hogy nem pusztán „felületi" kezelésre van szükség, hanem az egész gazdasági rendszert radikálisan át kell alakítani, vagyis teret engedni az értékszempontoknak, legalizálni a magántulajdont, és általában, megteremteni a vegyes piacgazdaság feltételeit. Erről a radikális reformprogramról — amely lényegében a kapitalizmus részleges visszaállítását jelentette volna — azonban várható volt, hogy a párt konzervatív szárnyának heves ellenállásába ütközik. A gazdasági átalakítás programja így kiegészült a társadalom demokratizálásának alapvető követelésével, amelytől a reformerek — az egyéni alkotókedv és vállalkozó szellem felkeltése mellett — azt remélték, hogy megadja nekik a reform véghezviteléhez szükséges széles és szabad társadalmi hátteret. A tanulmány fontos megállapítása, hogy a sorrendiség kérdése több szempontból döntőnek bizonyult a peresztrojka szempontjából. Először, a demokratizálódás eredményeképpen — a konzervatív erők mellett — több olyan csoport is megjelent, amelyek lassúnak találták a gorbacsovi reformfolyamatot, és a gazdaság teljes liberalizálása mellett szálltak síkra. Másodszor, a strukturális átalakítás programja rövidtávon az életszínvonal romlását és a lakosság terheinek növekedését jelentette. Mindez aligha kedvezett a gorbacsovi centrum pozitív megítélésének. Harmadszor, a glasznoszty légkörében lehetővé váló nyílt társadalmi kritika — a reformerek radikalizálódásával — már nemcsak a szocializmus torzulásait, hanem az egész rendszert támadta, amelynek megreformálhatóságát egyre több ember vonta kétségbe a nyilvánosság előtt. A társadalmi demokratizálás — gazdasági alapok nélkül — így lényegében siettette a rendszerváltozást. A tanulmány harmadik fontos megállapítása a két nagyhatalom közötti viszony alakulására vonatkozik. Dacára annak, hogy Gorbacsov feladja a nemzetközi kommunista mozgalom irányítójának szerepét, és komoly engedményeket tesz a leszerelés kérdésében, ezek a politikai gesztusok nem nyernek nyugati viszonzást. A Szovjetunió a nagyhatalmi státusz feladásáért nem kapja meg az átalakításhoz és Gorbacsov politikai túléléséhez szükséges gazdasági segítséget - de még azokat a külpolitikai engedményeket sem, amelyek javíthattak volna otthoni helyzetén. A demokratikus szocializmus programja nem szerepelt a nyugati nagyhatalmak Oroszországgal kapcsolatos elképzeléseiben. Míg Sz. Bíró Zoltán tanulmánya kitűnően bemutatja, hogyan „csúszott át" rendszerváltozásba a reformfolyamat, Krausz Tamásnak a kötetben szereplő írása a folyamat miértjére keresi a választ egy olyan kérdés felvetésével, amely egészen más perspektívába helyezi a Szovjetunió felbomlását, mint az államszocializmus válságára és az etnikai feszültségekre koncentráló