Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltozás történetéből a Szovjetunióban (1985-1992) (Ism.: Bartha Eszter) 221

224 TÖRTÉNETI IRODALOM tranzitológiai szakirodalom. A Peresztrojka és a tulajdonváltás c. tanulmány az állami tulajdon újraelosztásának kérdését állítja a vizsgálódás középpontjába, illetve egészen pontosan azt tekinti rendszerváltozásnak, amikor a kommunista elit egy része is a magáévá teszi ezt a gondolatot. A tanulmány — a szakirodalomban úttörő módon — arra tesz kísérletet, hogy a források tükrében revideálja a tulajdonviszonyok szempontjából a peresztrojkától a rendszerváltozásig vezető utat. A tulajdonviszonyok elemzése több ponton megerősíti, illetve elmélyíti az Sz. Bíró Zoltán tanulmányában felvázolt téziseket. Krausz Tamás a kötetben közölt dokumentumok alapján kitűnően szemlélteti, hogyan „alakul át" a demokratikus szocializmus programja teljes kapitalista restaurációvá. Ezt a fordulatot azonban — ahogyan a kötet második felében olvasható források világosan bizonyítják — a gorbacsovi centrum egészen a peresztrojka végéig nem értette meg. Gorbacsov gazdasági naivitását jól jellemzi az 1990-es KB-plénumon elhangzott vita a legalizált tulajdonformákkal kapcsolatban, amikor a reformprogramot kidolgozó Satalin „világosítja fel" a főtitkárt a „szocialista piacgazdaság" tőkés jellegéről: „Van olyan — mondta Satalin akadémikus —, hogy részvénytulajdon. És ha én és Gorbacsov elvtárs hirtelen részvényeket vennénk, egy részvénytársaság értékpapírjait, akkor, Mihail Szergejevics, bocsásson meg, de mi önnel ily módon, hogy úgy mondjam, mint mindenki más, aki részvényt vásárol, ember ember általi kizsákmányolásába kezdenénk" (Krausz-Sz. Bíró 2003, 48.) Gorbacsov közgazdasági naivitása a magyar vezetőkkel folytatott tárgyalásaiban is megmutatkozik, amikor az 1988-as reformokat, amelyek egyértelműen a piacgazdaság irányába mutatnak, a szocializmus megújításának programjaként értékeli: „A szocialista országok közül ma a magyar gyakorlat áll legközelebb az SZKP erőfeszítéseihez" [Baráth Magdolna-Rainer M. János (szerk.): Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel. Dokumentumok az egykori SZKP és MSZMP archívumaiból 1985-1991. Budapest, 2000. 153.]. Ezek után nem meglepő, hogy Gorbacsov egészen a szovjet rendszer végéig nem képes felismerni, hogy a korábban „balos" Jelcin már nem a szocializmus megújításának, hanem a piacgazdaságnak elvi alapján áll, és 1990 szeptemberében teljesen magáévá teszi Satalin „átmeneti" programját. Hogy a két program sehogyan sem volt összeegyeztethető, azt a Szovjetunió felbomlása és Gorbacsov bukása is igazolta - igaz, hogy akkor már késő lett volna bármilyen politikai felismerés. A tanulmány legjobban dokumentált része a tulajdonosi koncepciók és a Szovjetunió felbomlása közötti összefüggés bemutatása. A gorbacsovi centrum és a peresztrojka bukását — amennyiben az utóbbit a szocializmus megújítására tett kísérletként definiáljuk — a szerző abból a kulcstézisből vezeti le, hogy — Gorbacsowal ellentétben — a bürokrata- és pártelit egy része nagyon is jó megértette a piac kontra közösségi gazdálkodás alapvető ellentétét, és gazdasági hatalmának megmentése érdekében előnyben részesítette a piaci megoldást. Miközben mindkét koncepció megegyezett a tervgazdaság és az állami tulajdon lebontásában, a közösségi gazdálkodás hívei a társadalmi önigazgatást és a közvetlen dolgozói tulajdont kívánták az állami hegemónia helyébe állítani, míg a piacpártiak a „klasszikus" kapitalizmus receptjét javasolták. Ez volt az alapja a Satalin-féle programnak, amely 500 nap alatt kívánta megvalósítani a piacgazdaságot a Szovjetunióban - az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy kevesebb mint fele annyi idő alatt, mint amennyit Sztálin engedélyezett a kollektivizálásra. Az Átmenet a piacgazdasághoz — noha a privatizációval kapcsolatban hangsúlyozza, hogy az „embereknek", illetve a „népnek" kell visszaadni a tulajdont — a klasszikus liberális ortodoxiákat fogalmazza újra, figyelmen kívül hagyva nemcsak a marxista kritikai hagyományt, hanem a liberalizmus nyugati bírálóit is. Ezek után nem meglepő, hogy a program nemcsak arra nézve nem ad támpontot, hogyan lehetséges privatizálni egy tőkeszegény társadalomban, hanem attól a problémától is eltekint, hogy Oroszországban a történeti tapasztalatok szerint eddig csak a kapitalista fejlődés perifériás útja volt lehetséges (ezt nevezte Trockij kombinált fejlődésnek), és az ország súlyos gazdasági és politikai helyzete inkább a „lefelé" mintsem a „felfelé" való elmozdulást valószínűsítette a nemzetközi munkamegosztás hierarchiájában. Ε körülményt figyelembe vevő integráció koncepciója azonban hiányzott a liberális elméletekből. Kérdéses, hogy a bürokrata- és pártelit mennyire értette meg a kapitalista rendszerbe való integrálódás gazdasági-társadalmi következményeit; a tulajdon szerepét az új rendszerben azonban nagyon is jól megértették. A szerző szerint pontosan ez a kérdés az, ami a peresztrojkát rendszerváltozássá transzformálja; a meghatározatlan „közvetlen népi tulajdon" helyett az 1989-90-es reformok a magántulajdon intézményét legitimálják. A „csendes rendszerváltásban" döntő szerepet kap az a körülmény, hogy 1990 végén Jelcin deklarálja Oroszország gazdasági önállóságát és a privatizáció céljából „orosz tulajdonná" nyilvánítja a köztársaság területén található szovjet össz-szövetségi vagyont. A szovjet felső vezetés nagy része ekkor érti meg, hogy a jel-