Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szabó Csaba: Die Katolische Kirche Ungarns und der Staat in den Jahren 1945-1965 (Ism.: Mózessy Gergely) 219

220 TÖRTÉNETI IRODALOM tése érdekében. Ez azután végképp alárendeli az államnak az egyházat, amit a Szentszék is érzékelt és nehezményezetett. Az 1951-53 közti éveket tekinti a szerző a harmadik szakasznak. Megismerteti olvasóit a Grősz József kalocsai érsek elleni — újabb — koncepciós per lefolyásával, melynek eredményeképp a magyar katolikus egyház három év alatt másodízben veszítette el irányítóját. A pert ugyanakkor a pártállam öngóljaként értékeli, hiszen nyilvánvalóvá lett általa, hogy egy Mindszentynél jóval kompromisszumkészebb főpap is ugyanarra a sorsra juthat, mint a prímás. Ezután az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról és felépítéseiről értekezik hosszasan. Talán ez az egyetlen olyan pontja a munkának, mely némi betekintést enged abba, hogy milyen végletes mélységekig is hat az állami elnyomás. Majd a korszak totális elnyomásának bizonyságaként előbb a látványos egyházellenes akciók bemutatása következik: a gellérthegyi sziklakápolna, a Regnum Marianum templom és a hűvösvölgyi Magyar Szentföld sorsának ismertetése, illetve a szemináriumok összevonása, a hitoktatásban részesülők számának drasztikus csökkenése - melyek tragikuma mellett az egyház nyilvánvaló kompromittálódása (Ecclesia szövetkezet létrehozása, állami propagandát szajkózó püspöki körlevelek, 1953-as püspökkari választási körlevél) szinte eltörpült. Sztálin halálát (1953. március 5.) a szerző cezúraként ítéli meg, holott az elkövetkező években csak az elnyomottak reménye éledt újjá; lényegi változás az egyházpolitikában nem történt. A korszak perei, a párt központi bizottsági üléseinek hangvétele, az állambiztonsági szervek aktivitása éppúgy a totális állami kontrollt mutatják, mint a korábbi szakaszok. De a Czapik Gyula érsek halála miatt rehabilitált, ám korábbi önmagának csak megtört árnyát mutató Grősz József ismételt színrelépése a püspöki kar élén, s néhány bebörtönzött pap (pl. Mécs László) szabadon bocsátása valóban erősíthette a reményeket. A magyar belpolitika ugyanakkor még szorosabb függésbe került Moszkvától mint korábban, s a liberálisabb irányzat szovjetunióbéli bukása végzetes következményekhez vezetett. Az 1956-os forradalom eseményeinek tárgyalásakor a szerző éppúgy részletes lengyelországi kitekintést ad, mint a bukás utáni egyházi kiútkeresés lehetőségeinek vizsgálatakor. A szabadságharc leverésének nemzetközi (elsősorban vatikáni) visszhangját kiválóan érzékelteti - akárcsak a megtorlás során az egyházzal szemben ismét alkalmazott erőpolitika, az adminisztratív ellehetetlenítés megnyilvánulásait (pl. püspökinternálások). Az állam ugyanakkor Grősz József kitüntetése, főpapi delegáció moszkvai útja révén gondoskodott az Egyház további kompromittálásáról. S mivel a „konszolidáció" idején a csendes, passzív egyházi ellenállás is érezhetően nőtt (titkos szentelések, szamizdat-irodalom, ifjúsági és csoport-munka), a pártpolitika új célpontot talált: immár nemcsak a papok, hanem a hitvalló laikusok ellen is fordult. Mindez száznál is több új koncepciós perhez vezetett. XII. Pius halála után XXIII. János pápává választása azonban új, kompromisszumkészebb vatikáni politika kezdetét jelentette. A kelet-európai titkosszolgálatok egyöntetűen demokratikus, nyílt szellemű embert láttak az új egyházfőben. S a pápa enciklikái, gesztusai, s főképp a zsinat meghirdetése még a feszült nemzetközi helyzetben is új keleti politika keresését jelentették. 1961-től érhető tetten a szándék, mely 1962-ben konkrét tárgyalásokhoz is vezet: a Vatikán és a Magyar Állam rendezni kívánja kapcsolatait. VI. Pál színrelépése csak a tárgyalások hangsúlyait módosította. Szabó Csaba érdekfeszítően tárgyalja, hogy a Vatikán miért épp Magyarországot szemelte ki az új Ostpolitik kísérleti terepének. Ezzel együtt a munka vége kissé összecsapottnak tűnik. Noha a kötet kitűzött célja 1965-ig tárgyalni az eseményeket, magáról a zsinatról, annak közvetlen következményeiről, s a Rómába — az állami szervek által gondosan megválogatva — kiengedett néhány magyar püspök szerepvállalásról alig esik szó benne. Kritikai észrevételként kell még megemlítenünk, hogy a szerző a katolikus kifejezés alatt csak a római katolikus egyházat érti, legalábbis a görög vonatkozások tárgyalásától teljességgel eltekint. A kötet nyelvezete, stílusa végig élvezetes, a szöveggondozás minőségét pedig pontosan jelzi, hogy mindössze egyetlen elírást találunk benne (Hamvas Endre nevének téves közlése a 138. oldalon). Szabó Csaba könyvének azonban igazán nagy erénye az arányosság. Nem esik abba a gyakori hibába, hogy a szakirodalom által már bőségesen elemzett részletkérdéseket túlontúl aprólékosan tárgyalja; s így marad energiája a szakirodalom által kevésbé tárgyalt szakaszok erőteljes ismertetésére is. A kötet mondandóját pedig végigkísérik és hatásosan erősítik a körültekintően megválogatott források és historiográfiai kitekintések. Zárszavában a szerző jelzi, hogy munkáját folytatni kívánja az 1965-90 közti állam és egyház közti viszonyok tárgyalásával, mely szán-