Századok – 2005
TÖRTÉNETI IRODALOM - Hornyák Árpád: Magyar-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918-1927(Ism.: Pritz Pál) 1589
TÖRTÉNETI IRODALOM 1591 Újabb forrásokkal gazdagítja ismeretünket, hogy Anglia hiába akar Duna-konföderációt, azt a kisantant nem fogadja el, mert tudja, hogy az óhatatlanul Magyarország, megerősödéséhez, illetve a Monarchia feltámadásához, idővel a határok megváltozásához vezetne. Az is jól látszik, hogy a prágai nacionalizmus elég erős volt Párizzsal szemben, s nem volt hajlandó a szovjetekkel háborúzó lengyelek megsegítésére. A munka fő gyengesége a nem mindig körültekintő forráskritika. A diplomáciai jelentések — ha adva van egy felkészült apparátus, tagjai széles nemzetközi horizonttal, komoly országismerettel rendelkeznek — sokszor tükröznek lényeges dolgokat, valós összefüggéseket. Am — mint jeleztük — maga a szerző is helyesen állapítja meg, hogy a kisantant diplomáciára ez nem volt kifejezetten jellemző. Tehát a történésznek az a dolga, hogy a forrásokra nagy távolságból tekintsen rá, s erősen szelektáljon. A szekció révén lehetséges a szükséges distinkció: mikor volt az ábrázolt politikai maga cikcakkos, s mikor van arról szó, hogy csupán a jelentésekből kirajzolódó kép tükröz összevisszaságot. Nem ritkán igen súlyos megállapításokat a szerző egy-egy — nem éppen perdöntő — forrással dokumentál. Aligha hihető — például —, hogy Horthy 1922 derekán alaposan fontolóra vette a trón elfoglalását. Okosabb volt annál, tudta, hogy az nem fog menni, igen jól emlékezhetett arra, hogy 1920-ban még a kormányzói jogkört is megalázóan szűkre szabták számára. Ugyancsak igen megalapozatlan Magyarországnak az utódállamokkal való megegyezési készségét Horthynak a budapesti jugoszláv követtel való beszélgetésével dokumentálni, amely során szokásos külpolitikai dilettantizmusa jegyében és Radictyal való kapcsolatokat letagadva arról „biztosította" a követet, hogy saját kezével fojtaná meg azt, aki a jugoszláv uralkodó vagy Pasic életére törne.(477. jegyzet) (Egyébként még ugyanezen, oldalon beszéli el a szerző Bánffy Miklós külügyminiszter Nemes Albert római követnek küldött táviratát, amelyben a külügyminiszter a délszláv állam felbomlasztására irányuló törekvéséről ír. Természetesen ez az adekvát forrás.) Bethlen 1923. szeptemberi genfi tárgyalásai kapcsán a szerző Joggal" furcsállja, hogy azok eredménnyel zárultak.(160.) Nem tudja azt, amit a kisantant politikusok tudtak: hiába csaptak nagy zajt a „békebontó" magyar politika körül, annak jelentőségét Párizsban és Londonban nem becsülték túl. 1926 márciusában Genfben Nincic külügyminiszter Bethlen Istvánnal „valamilyen megállapodás"-ról tárgyalt, s ennek során azt igyekezett szuggerálni, hogy partnere „valószínűleg valamilyen Locarno-szerű egyezményre gondol". Hornyák Árpád szerint „Bethlen megerősítette, hogy »valamely ilyenféle dologra gondol«".(216.) A magyar miniszterelnöknek minden oka megvolt, hogy „valamilyen Locarno-szerű egyezményre" gondoljon, hiszen az 1925 októberének derekán megkötött locarnói szerződések nyomán nemcsak a szomszédos kisantant, de Párizs mellett London is szerette volna egy ilyen garanciális paktumba Magyarországot beleszorítani. Mivel azonban ilyen megállapodás a gyűlölt trianoni békediktátumot még inkább stabilizálta volna, ezért a magyar külpolitika irányítói természetesen semmiképpen sem akarták azt elfogadni. Bethlen jó diplomata volt, ezért Nincic indítványára nem mondott nemet, hanem „azt felelte, hogy valamilyen ilyenféle dologra gondol". Majd a beszélgetés folytatása során szőtte meg ellenkezésének fonalát, utalván arra, hogy „Magyarországnak ily természetű egyezményeknél milyen nehéz helyzete van". Diplomáciai iratoknál különösen ügyelni kell arra, hogy az irat tényleges értelmét, és ne egy-egy részletének betű szerinti tartalmát adja vissza a történész, mert akkor nem tudja a múltat rekonstruálni. Ez a munka történészgenerációk együttes eredménye, s számos esetben a megfelelő forráskritikához a szakirodalom révén is lehet segítséget kapni. Ez esetben — például — közel két évtizede magyar nyelven megjelent munkára lehet támaszkodni. Sokszor vértelen a diplomáciára kiható belpolitikai kérdések tekintetbe vétele. Például helytelen azt írni, hogy „a második királypuccs Magyarország számára politikai téren szinte csak előnyöket hozott."(118.) Hiszen súlyosan elmélyült a legitimisták és antilegitimisták ellentéte, a tavasszal még külügyminiszter Gratz Gusztáv börtönbe kerül stb. Társadalmi erő nagysága és adott helyzetben érvényesülő politikai súlya két különböző dolog. A bethleni konszolidáció előrehaladtával a fajvédők valóban jelentősen visszaszorultak, ám helytelen „egyre kisebb jelentőségű ellenzéki csoportosulás"-nak nevezni őket. (735. jegyzet.) Ezen az alapon nem lehet megérteni Gömbös nem oly távoli honvédelmi államtitkárságát, későbbi miniszterelnökségét stb. Nem lehet súlya a trianoni békeszerződés aláírása utáni hetekben a belgrádi kormánynak a magyar fél állandó mozgósításai miatti aggodalmairól írni, amikor a magyar állam vállalta, hogy nincs sorozott hadserege, a nyomorult 35 ezres zsoldos létszámot sem tudta feltölteni. A korszak említett hisztérikus légkörében egy pontig igaz lehet, hogy „a magyar kormány állandó mozgósí-