Századok – 2005
KÖZLEMÉNYEK - Almási Gábor: Két magyarországi humanista a császári udvar szolgálatában a 16. században: Dudith András és Zsámboky János (II. rész) 1131
KÉT MAGYARORSZÁGI HUMANISTA: DUDITH ANDRÁS ÉS ZSÁMBOKY JÁNOS 1139 zúra. Az udvari történész először, Crato példáját követve, a cenzúra kikerülésére gondolt, és a bécsi helyett egy lipcsei megjelenés ötletét fontolgatta: ha Bécsben akarná kiadni, írta Cratónak, meg kellene szereznie a nyomdát felügyelő cenzorok beleegyezését, ők pedig sosem viszonyulnak az írásaihoz pozitívan.224 Ennek ellenére később meggondolta magát, és úgy döntött, hogy felveszi a kesztyűt. Egyenesen a császár engedélyének megszerzésével szándékozta ellensúlyozni a cenzorok döntését, amely ekkorra már elképzelhető, hogy megszületett. Elküldte tehát a kézirat némileg rövidített változatát egyetlen epitáfíummal kiegészítve Johann Weber leköszönő alkancellárnak és Adam von Dietrichsteinnek, aki Rudolf pillanatnyilag legbefolyásosabb embere volt, azzal a kéréssel, hogy szerezzék meg a kiadás engedélyét számára a császártól, és mondják el véleményüket.225 Hiába üzengetett azonban Webernek, és kérte Crato közvetítését Weber utódjához, választ még hónapokkal később sem kapott.226 Nem tudjuk, végül született-e döntés az ügyben, tény, hogy a halotti beszéd, és az epitáfiumok egy része csak jóval később jelent meg Frankfurtban.22 7 Blotius kéziratai között található leveleknek köszönhetően a cenzúra működéséről is némileg többet tudunk. Úgy tűnik a cenzúrával az egyetemi tanács („consistorium") volt megbízva, melynek felkérésére három humanistának kellett véleményt mondani Zsámboky sírverseiről. Ez a testület tehát kizárólag az epitáflumokkal foglalkozott, valószínűleg hatásukra mellőzte később Zsámboky néhány (mellesleg jól sikerült) versének kiadását.22 8 A három cenzor személye a könyvtáros és retorika tanár Hugo Blotius, a matematikus Paulus Fabritius, és a koronás költő Elias Corvinus. Nem meglepő, hogy Blotius nem sok jót mondott a versekről. Ervelésében a protestáns humanista épp a késő humanista diskurzus egyik legfőbb jellemzőjét, elitizmusát kérdőjelezte meg. Véleménye szerint a császári történész epitáfiumai a (latinul olvasó) átlagember számára láb- és margójegyzetek nélkül érthetetlen lenne. Megpróbálná elolvasni őket, de nem értene egy szót sem, és csak az idejét vesztegetné. A versek Miksa életét, jellemét és történetét kellene elbeszéljék. Személy szerint nem javasolná, hogy nyomtatásban megjelenjenek, de egyet fog érteni a másik két krihogy nem Zsámbokytó! direkt, hanem szintén Blotiuson keresztül). Purkircher: Opera quae supersunt omnia, i. m. 175. 224 Gerstinger: Die Briefe des Johannes Sambucus, i. m. 210. (1577. márc. 8.) 225 „Quod vero mea premo, ne putas me id alia facere quam fortasse et ipse fecisti, qui arbitrio Caesaris et Senatus obtulisti, ne quem offenderes. Nondum judicium et voluntatem a Webero intellexi nec ursi, sed in dies tarnen exspecto; quod pauca, licet vera et testata, liberius tarnen inserverim." (Nem valószínű azonban, hogy Crato, aki orációját négy különböző városban adta ki — Pozsonyban már 1576-ban — törődött a császári engedély megszerzésével.) Gerstinger·. uo. Lásd még a két hónappal későbbi levelet ugyanebben a tárgyban: Uo. 216. (1577. máj. 19.) Adam von Dietrichsteinre lásd Edelmayer, F.: Ehre, Geld, Karriere. Adam von Dietrichstein im Dienst Kaiser Maximilians. In: Kaiser Maximilian II.: Kultur und Politik im 16. Jahrhundert. Hrgb. von Edelmayer, F. - Kohler, A. Wien, 1992. 109-142. 226 Zsámboky Cratónak: Gerstinger: Die Briefe des Johannes Sambucus, i. m. 218. (1577. máj. 25. és június 13.) 227 Minthogy Blotius kéziratos példánya megmaradt, össze lehet vetni az eredeti és a kiadott anyagot. (A kézirat: ÖNB Cod. S.N. 363, ff. 40-49. és Sambucus·. Rerum in Moerore Funeris, i. m.) 228 A versekre a „tumulus" szót használják, ami lényegében epitáfiumot jelentett. Néhány vers Blotius kéziratában valóban sírfeliratként lett leírva. ÖNB Cod. S.N. 363, ff. 43-44.
