Századok – 2005
TANULMÁNYOK - Krász Lilla: „A mesterség szolgálatában" Felvilágosodás és „orvosi tudományok" a 18. századi Magyarországon 1065
ORVOSI TUDOMÁNYOK A 18. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON 1073 tozásokat lekötő, vagy lehúzó asszonyoktól a női bajok orvoslásával foglalatoskodó, szüléseket levezető parasztbábákig (ún. lógós bábák) gyakorlatilag minden faluban, minden városban, minden panaszra akadt egy-egy helybéli specialista. Ezek a gyógyítók többnyire nem független, csakis a munkájuknak élő nők és férfiak voltak. Szűkebb közösségük többi tagjához hasonlóan „civilben" kévekötő parasztasszonyok, városi borbély- vagy sebészmesterek özvegyei, falusi tiszteletesnék, birkapásztorok, patkoló kovácsok, falusi lelkészek, vagy éppen szerzetesek, akik az ars medicát, az orvoslás mesterségét „mellékállásban" végezték. Gyakorlatilag bárkiből lehetett gyógyító. A motivációk sokfélék: volt, aki kényszerű anyagi megfontolásból, volt, aki emberbaráti szeretetből, segíteni akarástól vezérelve, volt, aki puszta érdeklődésből kezdett el orvoslással foglalkozni. Az akadémikus orvosok, vizsgázott sebészek, patikusok, fürdősök, bábák és a képzetlen, tapasztalati úton tevékenykedő vándor és letelepedett „orvoslók" népes hada által alkalmazott gyógymódok tekintetében nem igen fedezhetünk fel még a 18. század utolsó évtizedeiben sem alapvető különbséget. A mindennapi gyakorlatban valamennyien a népi gyógyászat körébe tartozó eljárásokat alkalmazták. Az emberi test működéséről, egészségről, betegségről vallott vagy éppen ösztönösen gyakorolt nézeteik a hippokratészi-galénoszi medicina nedvtanához kötődtek. A négy alapnedvről, a hozzá rendelt alapminőségekről és tulajdonságokról szóló ókori tanításokat — hasonlóan a római joghoz, vagy a reneszánsz udvari kultúrákban kiformálódott és begyakorolt viselkedési szabályokhoz, az egyetemek felépítéséhez — közös európai örökségnek is tekinthetjük. A nagy görög orvos, Hippokratész korától, a Kr. e. 5. századtól egészen a kísérleti orvostudomány 19. századi térhódításáig Európa minden szegletében a betegségek kialakulását a diszkráziával, az emberi szervezet nedvegyensúlyának megbomlásával magyarázták.2 0 Az orvosló személy feladata tehát a szervezet felborult egyensúlyának a helyreállításában állt. Az alkalmazott terápiák ennek megfelelően általában a szervezet egészének méregtelenítését, a testnedvek elvezetését szolgálták; érvágás, köpölyözés, vérszívó piócák, beöntés (klistélyek), hánytató-, vizelet- és hashajtó-, izzasztószerek, valamint egyéb tisztító főzetek — alapvetően gyógynövényalapú, egyszerű és összetett készítmények 20 A hippokratészi-galénoszi nedvkórtan (humorálpatológia) szerint minden betegség kialakulásáért a nedvek egyensúlyának a megbomlása, a diszkrázia a felelős. Négy alapvető testnedvet tartanak számon: a vért, (székhelye a szív), a nyálkát (székhelye az agy), a sárga epét (székhelye a máj) és a fekete epét (székhelye a lép, illetve az emésztőrendszer). Ezek a nedvek az elsődleges minőségpárokhoz kapcsolódnak, mint nedvesség, szárazság, meleg és hideg. A vér nedves és hideg, a sárga epe meleg és száraz, a fekete epe hideg és száraz. Ebből az elképzelésből kiindulva magyarázza Galénosz a beteg bőrének árnyalatát sárgaság esetén a sárga epe túlsúlyával. Hurutnál a felesleges nyálka csöpög az agyból. Terápia szempontjából a humorálpatológia három kiindulópontot kínál az orvosnak: az életmód megrendszabályozását, a gyógyszeres kezelést és a káros nedvek lecsapolását. Roy Porter·. Die Kunst des Heilens. Eine medizinische Geschichte der Menschheit von der Antike bis heute. Heidelberg-Berlin 2000. 56-64.
