Századok – 2005
TANULMÁNYOK - Krász Lilla: „A mesterség szolgálatában" Felvilágosodás és „orvosi tudományok" a 18. századi Magyarországon 1065
1072 KRÁSZ LILLA zet. A seb, mely a jobb lágyékon vágatott, s melyen a kő kivétetett, néhány hét alatt begyógyult ugyan, de az utóbajok egész életfogytig megmaradtak."17 Ugyancsak nagy népszerűségnek örvendő vándorspecialisták voltak a felvidéki szlovák gyógyszerárusok, az olejkárok (olearii). Részben saját készítésű, részben felvásárolt illóolajokat, párlatokat árusítottak. „Legexkluzívabb" portékájuk a pinus cembrából lepárolt kárpáti balzsam volt (Balsamum Carpathicum). Már a 16. században feltűnnek, de vándoréletük fénykora igazán a 17-18. századra tehető. Cifra huszáruniformist öltve kalandozták be egész Európát, Svédországtól a Török birodalomig, az Atlanti partvidéktől az Ural-hegységig. Sokszor kétes összetételű szereikkel nemcsak kereskedtek, hanem külső beavatkozást nem igénylő betegségeket gyógyítottak is.1 8 A vándorkuruzslók súlyosabb esetekben a komolyabb beavatkozásokat hívásra, a beteg otthonában végezték. Egyszerűbb, kisebb beavatkozást igénylő betegségeket azonban a vásári nyilvánosság előtt, népes publikum közepette próbáltak meg orvosolni. Létkérdés volt számukra a gyors, lehetőleg fájdalommentes és mindenekelőtt látványos, mondhatni színpadias elemekkel átszőtt gyógyítás, hiszen ezzel jó hírnevet szerezhettek maguknak és biztosíthattak egy állandó, vásárról-vásárra visszatérő pacientúrát. Jellemző színpadias mozdulataikkal, az éppen alkalmazott kezelést kommentáló szóbeli közléseikkel valóságos „marketing" tevékenységet folytattak, újabb és újabb „beteganyag" és főleg megélhetésük biztosítása érdekében. Egy-egy gyógyító híre aztán szóbeszéd útján gyorsan terjedt. A népes publikum „minőségellenőrző" funkciót is betöltött, hiszen a munkáját rosszul végző gyógyítót nemcsak hasonszőrű kollégái de maguk a — közönség soraiból kikerülő — potenciális paciensek is azonnal látványosan kiközösítették. Nem kevésbé változatos képet mutat a 18. századi egészségügyi piacon ugyancsak fontos szerepet játszó, állandó lakhellyel rendelkező gyógyítók, a férfi és női empirikusok világa. Tudományukba szinte beleszülettek, mesterségük fortélyait a mindennapi gyakorlatban rokonaiktól, szomszédaiktól, már „befutott", elismert gyógyítóktól munka közben lesték el. Tapasztalat, ügyes kezek, az adott közösségbe való beágyazottság és ismertség, szájról-szájra terjedő jó hírnév hozhatott számukra megbecsülést és nem utolsó sorban megélhetést. A paletta itt is széles: a gyógynövényeket és gyökereket gyűjtögető füvesektől, a tudós, vagy javasasszonyokig (pl. kenő- és nézőasszonyok), a „betegség mérését" végző és ráolvasás útján gyógyító hagymázmérőktől1 9 a tortúra előtt a „szegény bűnöst" narkotikumokkal érzéstelenítő, majd a kínvallatás utáni csonttörések, ficamok sebészi kezelését végző hóhérokig, veszedelmes bőrelvál-17 Bartholomaeides László életrajzát Lucze István közli: A magyar orvosok és természetvizsgálók XII. nagygyűlésének munkálatai, 1868. 1. 18 Vö. Magyary-Kossa Gy.: Magyar orvosi emlékek i. m. I. köt. 77., II. köt. 162-167. és Beaky Ζ.: A hivatalos és a hagyományos gyógyítás i. m. 68-69. 19 A hagymázmérők különleges specialista csoportja alapvetően a betegségek diagnosztizálásával foglalkozott. A beteg fejétől a lábáig, az egyik középső ujjától a másikig madzagot feszítettek ki, miközben a paciens kiterjesztette a karjait és ekkor következett a ráolvasás. Ha a két hosszúság egyforma vagy csak kevéssé tért el egymástól, akkor a beteg helyes méretű, tehát lehet rajta segíteni. Ha ellenben a két távolságban jelentős különbség mutatkozott, ott minden remény elveszett a gyógyulásra. Magyary-Kossa Gy.: Magyar orvosi emlékek i. m. I. köt. 95.
