Századok – 2005

TANULMÁNYOK - Krász Lilla: „A mesterség szolgálatában" Felvilágosodás és „orvosi tudományok" a 18. századi Magyarországon 1065

ORVOSI TUDOMÁNYOK A 18. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON 1071 szegénységgel, másrészt a lakosság képzett gyógyítókkal szemben tanúsított bizalmatlanságával és egyfajta igénytelenségével magyarázzák. Ez utóbbi kapcsán kifejtik, hogy a polgárok előbb gondoskodnak jószágaikról, mint saját magukról. A helyzet orvoslására közpénztár felállítását javasolják, amely talán segíthetne abban, hogy a lakosok szabadon dönthessenek saját testi állapotukat illetően, vagyis anyagi kötöttségek nélkül szélesebb rétegek szakszerű segítséghez és orvosságokhoz juthassanak.1

5 Nem biztatóbb az a kép sem, amelyet majd tíz esztendővel később, 1794-ben Benkő Sámuel, Borsod megye főorvosa festett a közember egészségügyi szokásairól: „a magyar földmívesek, kulcscsonttörés esetén, nem mennek a sebészhez, hanem szakértő vénasszonyokhoz, kik az akkoriban használatos bonyolult sebészműszerek gúnyára, rövid úton, lege artis, meggyógyítják őket".16 A képzetlen, nem hivatalos, mindenütt felbukkanó gyógyítók egyik fontos — számszerűleg sem elhanyagolható — rétegét alkották azok a vándorkuruzslók, akik városról-városra járva a vásári sokadalmak változatos, rendkívül színes világát gazdagították (1. kép). A legkeresettebb specialisták a sérv- és kőmetszők (herniotomusok, lithotomusok/Bruch- und Steinschneider), a foghúzók {dentrifrangibuli), valamint a szemműtéteket végző okulisták voltak. Sokan közülük messze földről vándoroltak Magyarországra. Miután néhány hónap, vagy egy-két éves tartózkodás után, gyakorlatilag minden fontosabb vásáron hirdették magukat és bemutatták tudásukat, továbbálltak. Éppen ezek a külhoni, elsősorban görög, német földről, az osztrák örökös tartományokból idelátogató, az országban szerte kóborló specialisták végezték az igazi „nagy", sok vérrel járó legveszedelmesebb sebészi beavatkozásokat. Gyakorlatilag minden anatómiai ismeret nélkül, de bámulatos ügyességgel operáltak kizárt, vagy súlya miatt kényelmetlenné vált sérveket, távolítottak el hólyag-, epe-, veseköveket. Szolgáltatásaikra sokszor még nemesi körökben is rászorultak. Anyai ágon a Hont megyei Eördegh nemesi családból származó evangélikus lelkész, történetíró Bartholomaeides László (1754-1825) gyermekkori hólyagkőbetegségét két görög vándor kőmetsző operálta meg. A Hont megyei tudós életrajzában a műtétről a következőket olvashatjuk: „ Ezen időben két görög nemzetbéli testvérorvos (...) az országban ide s tova utazott és sebészi műtéteket vitt véghez. Ezek Rimaszombatba jővén, (...) hallván, hogy a klenóczi lelkésznek fia hólyagkőben szenved, Klenócz felé vevék útjokat s ott csakugyan megjelentek, a gyermeken a műtétet megkísérlendők. A beteg gyermek apja a műtétbe beleegyezni sokáig nem akart, míg végre a sok kérésnek (...) engedve, belegyezését adta, s a műtét a gyermeken 1759. év december 26-án nem minden veszély nélkül ugyan, de mégis szerencsésen véghezvitetett. Atyja a műtétnél jelen lenni nem merészelt, csak a kegyes anya és Frölich János ottani tanító nyújtottak az orvosoknak segédke-15

MOL C 66, Helytartótanácsi Levéltár, A Magyar Királyi Helytartótanács regisztratúrája, Departamentum Sanitatis (a továbbiakban C 66) Nr. 56. pos. 175/1785-86. 16

Benkő Sámuel·. Ephemerides meteorologico-medicae annorum 1780-1793. Vindobonae 1794. V köt. 14.