Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szvák Gyula - Jevgenyij Anyiszimov: IV. Iván - I. Péter (Ism.: Sashalmi Endre) 1055

1056 TÖRTÉNETI IRODALOM Anyiszimov értékelése nem változott Péterről a korábbiakban megfogalmazott véleményéhez képest. A mérleget az írás utolsó, összehasonlító fejezetében („Nagy Péter, Rettegett Iván... és Sztálin") vonja meg, de az értékítéletet tulajdonképpen már a mű címének megválasztása is jelzi (I. Péter és nem Nagy Péter). Nos, a két cár történelmi szerepének összehasonlításáról és Péter uralkodásáról vallott álláspontja a következő. Anyiszimov szerint a 16. század közepén Oroszországban az „önkormányzatok", a „rendek" aktivitása tapasztalható, a „civil társadalom formálódásának leglátványosabb jele" pedig az országos gyűlések (zemszkije szobori) jelentkezésében fogható meg. Iván félelmei a bojárok hatalmi ambícióival kapcsolatban tehát nem voltak alaptalanok, mivel a kialakulófélben levő „törékeny hatalmi szerkezetben" az uralkodónak „nem volt teljes körű hatalma". Minthogy Iván „alkatilag képtelen volt a bojárokkal való együttműködésre" (s ebben részben gyerekkori hányattatása is közrejátszhatott), létrehozta az opricsnyinát, ami egyfajta „rendkívüli állapotot" jelentett, a tradíció és a jogszerűség felfüggesztését. Ez aztán alapjaiban változtatta meg a korábbiakban kialakult társadalmi viszonyrendszereket, s végső soron elvezetett a zavaros időszakhoz. 1613-tól azonban újra megerősödött az önkormányzati rendszer, újraéledtek az országos gyűlések, s a bojár duma is visszanyerte szerepét a politikában: „Lassan formálódni kezdett egy olyan hatalomgyakorlási rendszer, amelyben lehetővé vált a cár, illetve a társadalom által gyakorolt hatalom koegzisztenciája." Sőt, Anyiszimov osztja azt a véleményt, hogy egy olyan „alternatív autokratikus rendszerről" lehet beszélni, „amely egy sor ellensúllyal és szabályozó mechanizmussal rendelkezett", bár nem tudjuk meg, hogy konkrétan mire gondol, mivel ezek közül egyet sem említ meg! Péter intézkedései azonban, Anyiszimov szerint, lerombolták ezeket az eredményeket, mivel a cár a régi szerveket újakkal váltotta fel, mégpedig oly módon, hogy azok semmiképpen se korlátozhassák az uralkodót. Ugyanakkor mindkét uralkodó reformjainak esetében kiemeli a szerző azt a kényszert, amelyet a háborús nyomás jelentett, továbbá hangsúlyozza, hogy Ivánhoz hasonlóan Péter is hitt az autokrácia szükségességében, valamint a korlátlanul alkalmazott erőszak helyességében. Az eredmény az lett, hogy Péter „valóra váltotta IV Iván álmát", és megszilárdította az autokráciát. Péter szerepének Anyiszimov általi megítélése már ebből a 17. századi perspektívából nézve is hosszú vitára nyújthat alkalmat: már csak azért is, mert a szerző ilyetén interpretációja egyáltalán nem újkeletű. Máig tart ugyanis a polémia a zemszkij szobor szerepéről, melyről magam is úgy vélem, hogy elhibázott a cárt korlátozó rendi gyűlésnek tartani. Legyen továbbá elegendő ehelyütt csak arra az egy dologra utalni, hogy a 17. századi Oroszország nagyhírű kutatójának, H-J. Torkának a véleménye szerint az első Romanovok uralkodásával összevetve Iván kormányzása még „finomnak tűnik". Ha az 1662. évi rézlázadás megtorlását nézzük, melynek során Alekszej Mihajlovics cár (1645-1676) több ezer embert ítélt változatos kínzásokra (kéz, láb levágására, égetéssel való megbélyegzésre stb.) és/ vagy száműzetésre, vagyonelkobzásra (igaz, hogy hideg fejjel, machiavellista módon, nem pedig valamiféle tébolyult elmeállapotból kifolyólag), akkor egészen más színben tűnik fel a kegyetlenség problémája mind Iván, mind Péter esetében. Különösen akkor, ha azt is tudjuk, hogy magának Alekszej cárnak is Iván volt az igazi példaképe. Anyiszimov szerint Péter után az orosz történelem a péteri mű paradigmájában folyt tovább: az autokrácia „kialakulása és funkcionálása mindenféle jogi kereteken kívül zajlott, és emiatt egyszerre volt irdatlan erejű... és ingatag." Végső soron Sztálin szerepe is ezen perspektívából került be az összehasonlításba, és nem önmagában azért, mert Sztálin mindkét cár iránt nagy érdeklődést mutatott, és „egy sorba szeretett volna kerülni" velük. Sztálin volt az, Anyiszimov szerint, aki az Ivánnal kezdődő és Péter által „tökéletesített" művet „bevégezte". A szerző ugyanakkor Sztálintól tovább is lép időben a jelenbe, és a politológia műfajába tartozó, meglehetősen pesszimista sorral zárja Oroszország történetfilozófiájáról szóló áttekintését: „Oroszország története nem spirálszerűen fejlődik, hanem egy önmagába visszatérő körpályán kering. Most, 2004-ben olyan érzésem van, hogy megint egy új kört kezdtünk." Anyiszimov figyelemre méltó megállapításai az orosz történelem autokratikus paradigmájáról minden bizonnyal sok vitát indukálnak még. A két kiegyensúlyozott uralkodókép Szvák, illetve Anyiszimov tollából nemcsak egy ilyen vitában való állásfoglalás szempontjából fontos, hanem önmagában is élvezetes olvasmány akár a laikusok számára is. Mindkét írást válogatott bibliográfia zárja a témák iránt mélyebben érdeklődők számára. Sashalmi Endre