Századok – 2004
Közlemények - Sashalmi Endre: Tulajdonosi dinaszticizmus és államfogalom a 17. századi Oroszországban IV/893
TULAJDONOSI DINASZTICIZMUS ÉS ÁLLAMFOGALOM... 917 gyeiméből, isteni jóváhagyással uralkodott, mint ahogy azt a királyok isteni jogalapja vallotta.16 7 A cárok isteni jogalapja szerint ugyanis, a közvetlen isteni akarat által kijelölt és trónra ültetett uralkodó személyén keresztül, azaz a cár képében, közvetlenül Isten kormányozta az országot, Isten akarata a cáron keresztül érvényesült, akivel a cár bensőséges viszonyban állt.15 8 A cárok isteni jogalapjában tehát Isten nem csak afféle végső legitimációs elem volt, mint a királyok isteni jogalapjában, hanem az ideológia conditio sine qua nonja: a cárok isteni jogalapja „Isten-függő" volt, azon az elven nyugodott, hogy Isten állandóan és közvetlenül részt vesz a kormányzásban - e premissza nélkül a hatalomfelfogás értelmezhetetlen.159 Nem véletlen tehát, hogy míg a királyok isteni jogalapja igen, addig a cárok isteni jogalapja Péter előtt nem tartalmazta az uralkodás, mint közhivatal gondolatát: legfeljebb a cár kötelezettségeiről beszélhetünk, de semmiképp sem az uralkodó személyétől határozottan elkülönülő hivatalról, mint jogi absztrakcióról.16 0 Mindezek az okok viszont óhatatlanul a patriarchális-tulajdonosi szemlélet szélsőséges megerősödéséhez vezettek Oroszországban. A hivatal elvének hiánya másfelől pedig azt eredményezte, hogy 1700 táján Oroszországban (nyugati hatásra) tulajdonképpen egyszerre jelentkezett, egymásra torlódott az uralkodás világi közfunkcióként való felfogása, illetve az állam vallás" fokát érte el. A francia királyról, a görvélykór gyógyítójáról, aki mint egyedüli nyugati uralkodó, koronázásakor úgy áldozhatott, mint a papság, így írt Ρ Pithou 1594-ben: ,, A király szent, felkent és Isten által szeretett személy, aki mintegy az emberek és az angyalok között foglal helyet." (E passzus közléséért köszönettel tartozom Sahin-Tóth Péternek.) 157 Collins XIV Lajos koronázási ceremóniájáról azt írja, hogy „ideális szimbólumát adja a királyi hatalom természetének": „A király hatalma Istentől származik, bár inkább abban az értelemben, hogy a király Isten felkentje, mintsem Isten kijelölt képviselője." Collins i. m. 80. Mironov a következőképpen ír a cári hatalom természetéről: „a cár - Isten közvetlen földi helytartója (ellentétben a nyugat-európai királyokkal, akiket csak mindössze Isten felkentjeinek tartottak)". Mironov i. m. 116. Amellett, hogy a zárójelben levő kijelentés nem igaz, hiszen a királyokat Isten földi helytartójának is nevezték, az isteni helytartóság kifejezés lényegét fedi el Mironov, amikor ezt a cárra alkalmazza. Az isteni helytartóság ugyanis az Isten által rendelt hivatal gondolatát tartalmazza (lásd a Jakab királytól vett idézetet!), nem pedig Isten közvetlenül történő földi kormányzását! Márpedig a cárok esetében, amint azt Mironov helyesen állítja, éppen ez utóbbiról van szó. 158 Sashalmi i. m. (1998) 55-59. Mironov i.m. 116-117. Hasonló, nyugati viszonylatban viszont szélsőségesnek számító felfogást Franciaországban is csak igen kevesen képviseltek. Ilyen volt a 16. század legvégén IV Henrik néhány túlbuzgó híve: D. Du Rivault (1596) a királyi jogalkotást egyenesen az isteni joggal azonosította, „mind annak forrása, mind közvetlen hatálya tekintetében"; Ε Constant (1598) szerint pedig a királyi törvények sérthetetlenségét az alkotót inspiráló isteniség biztosítja. Church, W. F.: Constitutional Thought in Sixteenth-Century France. Cambridge, 1941. 311. A 16. században Joszif Volockij is az isteni törvényekkel azonosította az uralkodó törvényeit. Erre lásd Sashalmi E.: Egyház, jogtudat, alkotmányosság: a nyugati kultúrkör és Oroszország eltérő útjai 1150-1650. In: Hanák E- Nagy M. (eds): Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Pécs, 1997. 36. 159 Rowland, D. : Did Muscovite Literary Ideology Place Limits on the Power of the Tsar (1540s-1660s)? In: Russian Review 1990. 129-130., 152. 160 Ez magyarázza, amint arra utaltunk, a koronázási eskü hiányát, mely oly fontos volt a nyugati kultúrkörben. Collins a 17. századi francia királyok esetében a koronázási eskünek (Jakabhoz hasonlóan) különleges jelentőséget tulajdonít. XIV Lajos esküjének kapcsán azt íija, hogy ennek során a király tulajdonképpen egy hármas szerződést köt: nevezetesen Istennel (megtartja Isten törvényeit), a koronavazallusokkal (akik a koronázáskor hűbéresküt tesznek neki), valamint a néppel (mindenkit megtart jogaiban). Collins i. m. 80. Jellemző viszont, hogy koronázási esküvel Oroszországban Péter után sem találkozunk, ami a hivatal elvének korlátozott elsajátítását mutatja.
