Századok – 2004
Közlemények - Sashalmi Endre: Tulajdonosi dinaszticizmus és államfogalom a 17. századi Oroszországban IV/893
916 SASHALMI ENDRE „monarchia misztériuma", valamint a patriarchális elképzelések gyengültek, úgy vált lehetővé, hogy alaposabban megvizsgálják a hatalom lényegét:14 9 a király személye helyett tehát a királyi hivatal vizsgálata került előtérbe, s ez elősegítette a modern államfogalom érvényesülését, háttérbe szorítva egyúttal a tulajdonosi dinaszticizmust. A rendi társadalomnak a francia forradalom által történő megszüntetése természetesen nem előre megtervezett fejlemény volt. Mindenesetre erre az időre a modern államfogalom érvényesülését hátráltató egyéb tényezők sokat veszítettek korábbi erejükből. Az 1648-1789 közti időszak története igazából arról szól, hogy „az uralkodó személye és az ő »állama« miként különültek el egymástól, mígnem az előbbi majdhogynem teljesen lényegtelenné vált az utóbbival összehasonlítva".150 Ez a kronológia megint csak arra figyelmeztet, hogy ne hangsúlyozzuk túl a nyugati kereszténység és Oroszország közti különbségeket, de ennél nagyobb hiba lenne, ha megfeledkeznénk róluk; különösképpen arról, hogy — a jogi-filozófiai gondolkodás hiánya miatt — a moszkvai államban nem volt az államról szóló diskurzus. A különbségeket a korábbikban elmondottakon kívül jól megvilágítja az összehasonlítás harmadik aspektusa, az isteni jogalap problematikája. Az orosz cárok hatalma egészen a 20. századig az isteni tekintélyen nyugodott.15 1 Ennek lényegét fogalmazta meg IV Iván a goszudarsztuora vonatkozóan, amikor így nyilatkozott: „Mi pedig isteni akaratból vagyunk ura(lkodó)k államunkban (na szvojom goszudarsztve), és elődeinktől bírjuk azt, amit nekünk Isten adott."15 2 Isten akarata és az elődökhöz fűződő rokonság a legitimáció nélkülözhetetlen elemei voltak.15 3 Jelentős különbség volt azonban a királyok isteni jogalapja és a cárok hatalma (a cárok isteni jogalapja) közt,15 4 mind a moszkvai, mind a későbbi időkben. Először is hiányzott az az elv, hogy az öröklés rendjét megváltoztathatatlanul meghatározza a leszármazás foka: a vérségi kapocs általában véve volt fontos, de nem jelölt ki valakit kizárólagos joggal az öröklésre.155 Továbbá a cárok isteni jogalapja sokkal egyszerűbb volt, ha a kifejtés mikéntjét tekintjük: Nagy Péter előtt nagyrészt megmaradt az imént idézett lakonikus megfogalmazások szintjén. Ennek ellenére a cárok isteni jogalapja, Péter előtt és Péter után is, „több volt, mint a »királyok isteni jogalapja«", mivel a cár az oroszok szemében „több volt, mint egy Isten által rendelt uralkodó": maga volt a földi Isten.15 6 Azaz a cár nem egyszerűen Isten földi helytartója volt, aki Isten ke-149 Shennan i. m 30. 150 van Creveld, M.: The Rise and Decline of the State. Cambridge, 1999. 127. 151 Figes, Ο. - Kolonitskii, Β.: Interpreting the Russian Revolution. The Language and Symbols of 1917. New Haven-London, 1999. 9. 152 idézi Puskarjev, L. N.: Bogoizbrannoszty monarha ν mentalityetye russzkih pridvornih gyejatyelej rubezsa novovo vremenyi. In: Car i Carsztvo ν russzkom obscsesztvennom szoznanyii. Moszkva, 1999. (59-69.) 68. 153 Mironov i. m. 116-117. 154 Sashalmi i. m. (1998) 63-66. 155 A moszkvai államban a trónöröklést írott törvény nem szabályozta, de kötelező érvényű szokás(jog)ról sem beszélhetünk: az 1682-es trónöröklési krízis eseményei jól mutatják ezt. Először ugyanis egyedül Pétert tették meg cárnak, noha ő volt a fiatalabb, majd hamarosan létrehozták a kettős cárság intézményét, ami szintén precedens nélküli esemény volt: ennek értelmében V Iván, Péter féltestvére lett az „első cár", Péter pedig a „második cár". 156 Figes-Kolonitskii i. m. 9. Ε szempontból megint csak célszerű a francia monarchiával történő összehasonlítás, ahol a királyság misztériuma a legerősebb volt Nyugaton, és már egyfajta „király-
