Századok – 2004
Közlemények - Sashalmi Endre: Tulajdonosi dinaszticizmus és államfogalom a 17. századi Oroszországban IV/893
896 SASHALMI ENDRE efféle megállapítások a 17. században nem számítottak különlegesnek, a 18. század végére már egyre inkább anakronisztikussá váltak Nyugat-Európában. Rowen szerint a tulajdonosi dinaszticizmust, azaz a patrimoniális államfelfogást a történészek „majdnem mindig úgy kezelték, mint aberrációt, nem pedig úgy, mint a kor szokványos gyakorlatát".2 4 M. Szeftelnek, persze, igaza van abban, hogy az állam modern fogalma szerint a „patrimoniális állam" terminus önellentmondás,2 5 és bizonyára ilyen megítélés alá esne a „dinasztikus állam"2 6 kifejezés is, hiszen az állam nem lehet senki tulajdona, sem egyéneké, sem pedig valamely családé. Az állam modern fogalma ugyanis, Q. Skinner megfogalmazásával élve, azt jelenti, hogy létezik egy személytelen, tehát mind az uralmat gyakorló személy(ek)től, mind a kormányzottaktól elkülönülő és felettük álló közhatalom, amely személytelen közhatalom a „legfőbb politikai autoritást képviseli egy meghatározott terület felett".27 Ennek az eszmének, tehát a személytelen, elvont államfogalomnak a kialakulása és (főként) érvényesülése azonban igen lassú, hullámvölgyekkel teli folyamat volt, amelynek kronológiája országról országra változott.2 8 Rowen Franciaország példáján meggyőzően bizonyította, hogy a tulajdonosi dinaszticizmusról alkotott korábbi felfogást revideálni kell, és „az állam tulajdonlásának elvét"2 9 úgy kell elfogadni, mint a monarchiák történetének egyik fontos elemét.3 0 Mindez viszont arra figyelmeztet bennünket, hogy R. Pipes értelmezése, aki szerint a patrimoniális államfogalom az orosz történelem olyan sajátossága, amely alapvetően megkülönbözteti azt a Nyugattól,31 erősen megkérdőjelezhető. Márcsak azért is, mert a tulajdonosi dinaszticizmus egyik oka, az emberi természetben meglevő önzés mellett, a trón örökletességében, azaz az örökletes monarchia eszméjében gyökerezett:3 2 márpedig a 17. századi monarchiák többsége, beleértve az oroszt is, ebbe a kategóriába tartozott. Pipes könyvének előszavában kifejti: fő célja az, hogy megmagyarázza, miért nem jöttek létre Oroszországban „hatékony korlátok" a politikai hatalommal szemben.33 Világossá teszi, hogy ennek során nagy hangsúlyt helyez „a tulajdon és a politikai hatalom kapcsolatára", ugyanis „a nem-nyugati típusú kormányzatok" jellemzője — szerinte — az, hogy a „tulajdont a szuverenitástól elválasztó vonalak vagy nem léteznek, vagy olyannyira bizonytalanok, hogy jelentéktelenek".3 4 Könyvének „központi tétele", hogy „Oroszországban ez a szétválasztás téka a tulajdonosi dinaszticizmusnak. Mutatja az aktus magánjogi jellegét, amit az uralkodó akarata ruházott fel közjogi jelleggel. Wortman i. m. 177. 24 Rowen i. m. 169. 25 Szeftel, M.: Two Negative Appraisals of Russian Pre-Revolutionary Development. In: Canadian-American Slavic Studies 1980/1. (74-87.) 75. 26 Gerhard i. m 88. 27 Skinner, Q.. The Foundations of Modern Political Thought. Cambridge, 1978 vol. I. IX-X. 28 Dyson, K. H. F.: The State Tradition in Western Europe. The Study of an Idea and Institution. Oxford, 1980. 29. 29 Rowen i. m. 170. 30 Uo. 169-170. 31 Pipes, R.: Russia under the Old Regime. New York, 1974. 32 Rowen i. m. 170, 18. Igaza van M. Szeftelnek, Pipes egyik fő kritikusának, aki szerint „minden örökletes kormányzati rendszerben (különösen a monarchiákban) megvan a patrimoniális elv egy komponense", azaz a „hatalom öröklés útján való átadása". Szeftel i. m. 75. 33 Pipes i.m. XVII. 34 Uo. XVII.
