Századok – 2004
Közlemények - Tóth István György: A szaggatott kapcsolat. A Propaganda és a magyarországi missziók 1622–1700 IV/843
858 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY a nyelvi határ. Ezért a Kongregáció bíborosai a Magyar Királyság délszláv nyelvet beszélő melléktartományait, Szlavóniát, Horvátországot, Dalmáciát, akárcsak Boszniát a görög szigetekkel és Albániával együtt, a velencei nuncius fennhatósága alá helyezték. Ez megfelelt a Kongregáció Itália-központú szemléletének, amelyet a délfrancia területeken intézkedő torinói nuncius példáján is láthattunk: A Propaganda — és különösen az ügyeket kézben tartó titkára, Ingoli — szemében Itália a katolicizmus bástyája, amelyet egyrészt meg kell óvni a külföldről — például az alpesi völgyekből — beszivárgó eretnekségektől, másrészt pedig a katolikus expanzióban Róma főként az olaszokra támaszkodhat. A pápaság a sok államra szabdalt Itáliában négy nunciatúrát tartott fent ekkor, és mind a négy nunciusnak voltak Itálián kívüli missziós feladatai. A torinói nuncius a dél-francia hittérítést felügyelte, míg a Velencébe küldött pápai diplomata a Földközi-tenger keleti vidékén irányította a misszionáriusokat. Bár látszólag Magyarországtól és a balkáni török tartományoktól messze, a félsziget ellentétes oldalán feküdtek, a Hitterjesztés Szent Kongregációja levéltárában őrzött leveleikből kitűnik, hogy a firenzei és a nápolyi nunciusok is fontos szerepet töltöttek be az Oszmán Birodalom Földközi-tengeri részeinek misszióiban: Nápoly és — a Firenzéhez közeli — Livorno forgalmas kikötőjén keresztül tartották a kapcsolatot a fogságba esett misszionáriusok vagy rabszolgák kiváltása ügyében, a missszionáriusok pedig a kiváltott rabszolgák és az itteni hajókon szolgáló gályarabok közül a katolikusokat lelki vigasszal látták el, míg a többieket igyekeztek megtéríteni. A livornói kikötő forgalma, az itt megforduló katolikus kereskedők szolgálata a magyarázata annak is, hogy a Propaganda a Perzsiába vagy Örményországba küldött misszionáriusok leveleinek és a nekik szánt pénzeknek továbbításával az első pillantásra nem éppen útba esőnek tűnő firenzei nunciust bízta meg.5 2 A nunciusok hálózata azonban a missziós területeknek éppen a legveszélyesebb részeire nem terjedt, nem terjedhetett ki. Bár a misszionáriusok vágyaiban többször megfogalmazódott egy isztambuli nunciatúra terve, ez természetesen lehetetlen volt, hiszen ekkor még nemcsak a „pogány" padisah, de az európai keresztény, ám protestáns hatalmak sem fogadták a pápa követeit.5 3 A Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosai ezért a Török Birodalom balkáni tartományai közül azokat, amelyeket Velencéből, tengeri úton kevésbé lehetett elérni, vagyis Trákiát, Makedóniát, Bulgáriát, Szerbiát, továbbá az ekkor Konstantinápoly környékét jelölő Romániát, a konstantinápolyi latin ritusú pátriárka helyben lakó vikáriusa alá rendelték, aki általában az isztambuli ferences vagy domonkos kolostor gvárdiánja is volt. Hasonlóképpen a Török Birodalom távolabbi tartományait 52 Giovanni Pizzorusso: „Per servitio della Sacra Congregatione de Propaganda Fide": i nunzi apostoliéi e le missioni tra centralitá romana e chiesa universale. (1622-1660). Cheiron XV (1998) 201-227. Michael F. Feldkamp: La diplomazia pontificia da Silvestro I a Giovanni Paolo II. Un profilo. Milano 1998. 58-73. Pierre Blet: Histoire de la représentation diplomatique du Saint Siège des origines à l'aube du XIXe siècle. Città del Vaticano, Roma 1982. 335-352. 53 Luca Riccardi: An outline of Vatican diplomacy in the early modern age. In: Daniela Frigo (ed.): Politics and diplomacy in early modern Italy. The structure of diplomatic practice, 1450-1800. Cambridge 2000. 95-107. Daniela Frigo: Corte, onore e ragion di stato: il ruolo dell'ambasciatore in etá moderna. Cheiron XV (1998) 7-12.
