Századok – 2004

Tanulmányok - Fodor Pál: „Hivatásos törökök” – „született törökök”. Hatalmi elit és társadalom a 15–17. századi Oszmán Birodalomban IV/773

TANULMÁNYOK Fodor Pál „HIVATÁSOS TÖRÖKÖK" - „SZÜLETETT TÖRÖKÖK" Hatalmi elit és társadalom a 15-17. századi Oszmán Birodalomban A 16. század elején, amikor a török hadak megindultak Magyarország elfoglalására, az Oszmán-ház hatalma a tetőpontján állott. A szultán saját személyében egyesítette a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat, egyéni akarata éppoly érvényes jogforrásnak számított, mint a muszlim vallásjog (seriat) előírásai. „Szent"-nek, „felséges"-nek nevezett rendeletei a törvény erejével bírtak. Tőle kapták kinevezésüket az állami hivatalnokok, a vallási intézmények és a céhek vezetői, valamint a katonák. Legfőbb bíróként bárkit halálra ítélhetett, vagyonától indoklás nélkül megfoszthatott és kegyelemben részesíthetett. 0 volt a hadsereg főparancsnoka és a diplomácia feje. Udvarát (törökül: kapu, azaz porta) a „világ és a kalifátus mencdéké"-nek tartotta, és abban a hitben élt, hogy tetszése szerint ajándékozhat békét vagy háborút az idegen uralkodóknak. Hatalmának egyedül a vallásjog szabott határt: elvben nem adhatott ki azzal ellentétes rendelkezést, vallási kérdésekben nem sajátíthatta ki a legfőbb jogértelmező szerepét (bár áttételesen ezzel is próbálkozott), és nem végeztethetett ki vallástudósokat és bírákat (valójában azonban ezt is megtette).1 A szultánok páratlan hatalma több pilléren nyugodott. Gazdaságilag a mirinck nevezett földbirtok-rendszeren, ami egyszerűen kifejezve annyit jelentett, hogy a gazdagság fő forrásának számító föld és közjövedelmek több mint 80%-át az állam tartotta kezében. Politikailag a törökül kulnak, azaz ,,szolgáló-rend"-nek nevezett katonai rabszolgaság intézményén, vagyis a nem kizárólagosan, de nagymértékben rabszolga eredetű állami hivatalnokok és katonák alkotta hatalmi eliten. S végül vallásilag a szunnita vallásjogászok (ulema) támogatásán, valamint a keleti keresztény és a zsidó vallási „kisebbség" lojalitásán, amit a nekik biztosított részleges belső autonómia fejében tanúsítottak az állammal szemben. Ennek a rendszernek a létrejöttéhez természetesen az elődök évszázados, szívós munkájára volt szükség. Az első szultánok kiváló hadvezéri és államszervezői képességeiknek köszönhették kiemelkedésüket. Politikai tekintélyüket a 14. század közepétől arra használták fel, hogy az állam irányításából lassanként kiszorítsák a törzsi eredetű arisztokráciát és a népi vallásosság képviselőit, s a helyükbe olyan kádereket és katonákat ültessenek, akik a saját rabjaik vagy olyan keresz-1 Robert Mantran (ed.): Histoire de l'Empire ottoman. Paris, 1989, 167-169. A hatalom rítusairól, a trónralépéstől a temetésig, és a szultán pozíciójának megváltozásáról a 17 sz. elejétől: Nicolas Vatin - Gilles Veinstein, Le Sérail ébranlé. Essai sur les morts, dépositions et avènements des sultans ottomans XIVl'-XIXc siècle. Paris, 2003, főleg 443-454.