Századok – 2004

Tanulmányok - Fodor Pál: „Hivatásos törökök” – „született törökök”. Hatalmi elit és társadalom a 15–17. századi Oszmán Birodalomban IV/773

774 FODOR PÁL tény alattvalóik voltak, akiket gyermekként, adóban (török szóval: devsirmében) hurcoltak el szüleiktől. A katonai rabszolgaságnak ezt a rendszerét olyan tökélyre fejlesztették, hogy a 16. század elejére az udvari zsoldoshadsereget (közéjük tartoztak a hírhedt janicsárok), a legfontosabb központi és tartományi hivatalokat már javarészt a szultáni iskolákban és kiképzőhelyeken nevelt rabok, kulok töltötték meg. Ez a gyökértelen, megingathatatlan hűségű „szolgáló rend" felbecsülhetetlen szolgálatokat tett a dinasztiának. Számos esetben mentette meg a központi hatalmat az összeomlástól, s mindenki másnál jobban ösztönözte a külső hódításokat. A szultánok rájuk támaszkodva vonhatták fokozatosan ellenőrzésük alá a társadalmat, a gazdaságot és a tulajdont. A 15. század második felétől az uralkodóház a birodalom területét és az alattvalók tömegeit már a maga családi birtokának tekintette. A kulok ereje a hagyományosan államellenes vallásjogászok megtörésére is használhatónak bizonyult. Az Oszmán-ház lett az a muszlim dinasztia, amelynek sikerült szinte mindenestől az államszervezet részévé tennie a vallási hierarchiát. Ezzel elérte, hogy a vallástudósok a muszlim közösség képviseletét feladva az uralkodóházat népszerűsítsék az alattvalók körében, s hogy az oszmán társadalom mérvadó része vallási kötelességének érezze az uralkodóház iránti hűséget. Ráadásul — viszonylag türelmes valláspolitikájukkal — a szultánok elnyerték az ortodox keresztény és a zsidó alattvalók támogatását is, akik jelentékeny gazdasági erejükkel, európai kapcsolataikkal és modern ismereteikkel járultak hozzá a birodalom kiépítéséhez és konszolidációjához. Hatalmi törekvéseikben a szultánoknak az is kezükre játszott, hogy a közel-keleti (iszlám, bizánci) politikai hagyományban az erős központi hatalom számított a legfőbb értéknek: ez volt a „szív" vagy „lélek", amelynek működésétől a társadalmi szervezet jóléte függött. Az ortodox keresztények bizalmát például nagyrészt azzal nyerte el az oszmán állam, hogy hosszú századok anarchiája után képes volt rendet, elviselhető életfeltételeket teremteni.2 Az Oszmán-ház hatalmának megszilárdításában nagy szerepet kapott a tudatos dinasztikus politika. Az első másfélszáz év változatos házassági politikája után a szultánok a 15. század végétől már jobbára csak rabnőket használtak utódok nemzésére, s a legritkábban kötöttek hivatalos házasságot. A háremben nevelt rabnőket és a szultáni család hölgytagjait egyre-másra adták férjhez az uralkodó Zajaihoz, s így lassanként olyan kiterjedt elitet „tenyésztettek ki", amelynek tagjait nemcsak a rabszolga állapot, a világnézet és a kultúra, hanem a rokoni kapcsolatok is eltéphetetlenül a dinasztiához kötötték. A 16. században kevés nagyvezír akadt, aki ne lett volna a szultán „veje" (dámád). A szultáni család mintegy magába olvasztotta a birodalmat irányító elit krémjét, vagy fordítva: a csúcselit egy része nem volt más, mint a mesterségesen felduzzasztott uralkodói háztartás.3 Számos korabeli európai megfigyelő, különösen a jól értesült velencei diplomaták úgy látták, hogy a rabszolgák ilyetén alkalmazása miatt az oszmán-török politikai elitben két nagyobb csoport különböztethető meg. Általános vélemény 2 A hatalomszervezetről a legújabbb összefoglalás, bőséges irodalommal: Colin Imber; The Ottoman Empire, 1300-1650. The Structure of Power. Houndmill, New York, 2002. 3 Leslie Ρ Peirce: The Imperial Harem. Woman and Sovereignty in the Ottoman Empire. New York, Oxford, 1993, 65-77.