Századok – 2004

Történeti irodalom - Kockázat; polgár; geopolitika. Borsi-Kálmán Béla munkáiról (Ism.: A. Gergely András) III/757

758 TÖRTÉNETI IRODALOM azonban a nemzeti sport mintha nem csupán a labdát űzők és szurkolóik magánügye lenne, hanem egyenesen a nemzetformálás egyik közmegítélésre érdemesített ügylete ... Akadnak még kulturális antropológusok is, akik mindezt elemezni próbálják (pl. Bali János, Vidacs Bea, akik a futball mint nemzeti szimbólumforgalmazás eszköztárát kutatták), de valahogy sehogysem akad a politika tudósai közt olyan, aki résztvevő megfigyelés vagy szurkolói identitás vállalásával tudományos igényű híradást szentelne a sportnak, vagy akár a legtöbb nézőt és érdeket, rendőrt és tőkét megmozgató focinak. (Pedig talán lennének néhányan, akik csatársort, gólarányt, percre pontos eseménymenetet is föl tudnának idézni az elmúlt évtizedek foci-krónikáját kiegészítve ...). Mindezek okán is külön figyelemre érdemes, sőt: a magyar külpolitika historikumát is színesítően kiegészítő esemény a történész Borsi-Kálmán Béla életművének három legutóbbi nagy opusza. A párizsi magyar diplomácia ismert képviselője ugyanis meglehetősen jellegzetes tudományos produktummal járul(t) hozzá a meccsek, gólok, sikerek és csapat-stratégiák struktúraelemzéseihez: Polgárosodott nemes avagy (meg)nemesedett polgár című kötete ugyanis kivételes történetírói munka, melyben a köztörténeti, kultúrdiplomáciai és kisebbségpolitikai tematikus feldolgozások épp annyi helyet kapnak, mint a (szerényen) lábjegyzetformán csatolt kutatás- és kutató-történeti adalékok, s a romániai magyar asszimilációs folyamatokra is hasonló hangsúly kerül, mint egy budai gimnáziumi vagy egyetemi focicsapat identitásvállalásának felmutatására. Szólhatna ez itt vádiratként is, de éppen ellenkezőleg szánom. Úgy vélem, az előszót író Fejtő Ferenc sem véletlenül hajlik arra, hogy megtisztelje a szubjektív hang megformálóját, azt, aki a köztörténet eseménymenetéből és az erről szóló tudományos disputából nem is óhajtja kihagyni azt az élő közeget, amelyben a tudományosság megszületik. Mindenki föl tudja idézni, hogyan szólal meg a szociológus Konrád György az író Konrád Györgyben, mi módon van jelen a ruszcsuki zsidó miliő Elias Canetti tömegpszichológiai gondolataiban, hogyan tükröződik a hithűséget valló-vállaló ember típusa Szekfű Gyula „sterilen tudományos" műveiben, miként hallik ki a magánélet vitelének lehetősége és lehetetlensége Jászi Oszkár vagy Bibó István tudományos munkásságából ... Úgy fest, mintha a történészek mentesek lennének a magán-életvitel nyűgjétől és kanyarjaitól - holott tudjuk, nincs ez így. S még kevésbé lehetne, ha kisebbségi létben, „multikulturális" közegben, szórványban, Románia és Magyarország közös perifériáján, a Bánátban növekedik fel valaki, ha amott is, majd repatriált magyarként vidéki városainkban is, később beilleszkedni és asszimilálódni próbálva budapesti diákként és tudományos kutatóként is folytonosan meg kell küzdjön a közpolitikán belüli magánlét jelentőségével és jelentésével ... A szerző, aki előző munkái egyikében már hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetpolitikák (Nemzetfogalom és nemzetstratégiák) történeti elemzőjének lehessen tekinteni, ebben a kötetében is alapvetően arról szól, hogy a román és magyar viszony, a nemzeti és a szabadelvű eszmeiség milyen történeti relációban vannak egymással. A konfliktus, a szakadás, a törésvonalak menti magyarázatok szinte politikai „mérkőzésenként" kísérik e viszony antinómiáit, hergelik vagy épp elsimítják az el-eldurvuló vitákat, olykor túlélőművészekként mutatják be az események kárvallottainak vagy organizátorainak folytonos küzdelmeit, hangos sikereit és látens megújulásait. A jelenkori európai „csatlakozási folyamat", az esélylatolgatások ezernyi ága-boga és érdekháttere pedig nemcsak széttagolják, megosztják a tudományterületeket, de szinte kizárólagos „csatlakozási- és hűségnyilatkozatokat" várnak minden közéleti és tudósembertől. Épp ezért az, aki mindkét oldalon (avagy történeti dimenziókat tekintve: minden érintett országban) képes átlátni az érdekek rendjét, a politikai retorika cseleit és a hosszú időtartamú folyamatok jelentőségét, az csak nehezen tudja megkerülni a szenvedélyesen nem-tudományos alaphangot. Borsi-Kálmán Béla ezt a problematikát úgy tudja vállaltan meghaladni, hogy egyfelől még szubjektívabb lesz az „objektív" viszonylatok megjelenítésében, másfelől még generálisabb kulcsfogalmak felé tereli a figyelmet, s ezzel kivételes univerzumot hoz létre. A „nemesi polgárosodás" témakörében született tanulmányaiból válogatott kötet végkicsengésében olyan politikai eszmetörténeti jelentőségű munkává válik, amelyből tisztán kitetszik, hogy a magyar társadalomfejlődés útján a korábban még vitathatatlan súlyúnak tekintett parasztság (és tegyük hozzá: az idővel még univerzálisabbnak tételezett munkásság) „makrohistóriája" egy eleddig rejtőzködő kategóriával egészül ki: a létező, de térhez sosem juttatott felemelkedő polgárság, illetve a morális érzékében megnemesedő nemesség szociális körével. Borsi-Kálmán bevezető tanulmánya sem véletlenül a francia forradalom „recepciója" ürügyén indul, összevetve a polgári Franciaország jakobinus világát a nemesi Magyarhon kiművelt emberfőinek társaságával. S ahogy a korábbi, Együtt, vagy külön utakon oldalain már előre jelezte végkonklúzióját a román-magyar viszony kikerülhetetlenül közös megoldáskeresését illetően, vagy ahogy a Kockázatos viszonyok veszedelmein átívelő „csapatszellemű" megoldásán merengett el az irodalmi és kulturális önszemlélet bizonyságairól, úgy ezt a