Századok – 2004

Történeti irodalom - Kockázat; polgár; geopolitika. Borsi-Kálmán Béla munkáiról (Ism.: A. Gergely András) III/757

759 TÖRTÉNETI IRODALOM nemesi-polgári „focicsapatot" is a mentális-kulturális kölcsönösség mentén állítja föl. Kötete a rendszerváltások közép-kelet-európai évtizedében és az európai aspirációk korában még aktuálisabb attól, hogy nem valamely politológiai toronymagasból vagy történészi felhőkakukkvárból „teszi helyre" a folyamatokat, hanem a legszuverénebb szférából, a családi és értelmiségi miliőből támasztja alá emlékanyaggal, levéltári búvárlatokkal és fotókkal is azt a modernizációs átmenetet, amelyben a nemzetépítés alapkövei (szabadság, polgárság, köztársaság, felvilágosodott eszmeiség, egyenlőség-eszmék) és a migrációs hullámok vagy belső gyarmatosítások által kikezdett települési autonómiák oly kiábrándító harmóniában találkoznak. A kötet egyik legkiadósabb tanulmánya a történeti Temesköz és a Bánság fővárosa, Temesvár helyének és szerepének bemutatására szolgál: historikus idők óta olyan szerb és bolgár, román és zsidó, úri középosztályi és középbirtokos rétegek heterogén szociológiai közege volt ez a város, amelyben az ideológiai és morális rend urbanizációs mintát követ ugyan, de ebben kulcsszerepe van a térség és a régió zsidóságának, a „fin de siècle" kesergő hangulatát felülmúlni képes nagyvárosi (polgár)nemességnek is. A történelem illúziói és álma, az elmúlt évszázadok vesztesség-tudata és elszalasztott perspektívái egymásra rétegződnek ugyan, de „a hiábavalónak tetsző erőfeszítések egyfajta képzeletbeli szűrőként is elgondolható érzelmi-tudati lenyomataként vagyunk mindnyájan, kivétel nélkül, „magyarok", továbbra is potenciális „polgáriasult nemesek" és ki tudja, leszünk talán egyszer „megnemesedett polgárok". Borsi-Kálmán hittel hiszi, hogy érdemes olyan embernek lenni, aki tudja, hogy egyetlen támpont a cselekvéshez „a történeti gondolkodás, és mindaz, amit már megtettünk" (Collingwood), s ez nem valamiféle utópia, hanem az embernek „saját maga emberi természetének ismeretét" jelenti és követeli meg. E követelésnek a népies-urbánus vita leágazásait, meg a nacionalizmus és a magyar értelmiség történeti konfliktusokkal teli viszonyát (megkérdőjelezett nacionalizmus) áttekintő olvasata egy francia modellt és egy kárpáti-dunai modellt körvonalazza, ezek szerkezeti sajátosságait értelmiségi szerepvállalásban éri tetten - s ez a felfogásmód lesz Borsi-Kálmán Béla sajátja, miután vidékiségét, romániaiságát, haza- és otthon-fogalmakban gazdag énkeresését épp azzal az asszimiláns adottsággal teljesíti ki, amely sem a budapesti elit, sem a vidéki feltörekvők számára nem igazán sikeres, s amelynek kompenzációs tartalma mindig is gazdagabb azok körében, akik a csapatmunkát vállalják, mint azoknál, akik a geostratégiát legszívesebben nemzetállami keretben kívánnák tovább játszani. Talán nosztalgikus élettények és szimbolikus társadalmi tények kócos harmóniájának tűnik ez így, de érzékenyen jelzi azt is, hogy az együttmaradás európai programja valójában csak akkor kap túlélési esélyt, ha gazdasági, politikai és mentális hátteret kínálhat „annak a sokszínű multikulturális civil társadalomnak az újraképződéséhez", amelynek talán nosztalgiáktól mentes rekonstruálása sem csupán egy „alanyi történészi életút hordaléka" lenne, hanem élményvilágok párhuzamainak és eredmények historikus egybevetésének mérkőzése legalább annyira. Olyasmi, amit a diplomácia- és a foci-történet egyaránt tényanyagnak tekint, egyúttal olyan is, amit a foci-diplomácia sem tekintene idegenszerűnek, ha egyszer megszületne végre. Borsi-Kálmán Béla most megjelent legutóbbi kötete (Pillanatkép) két írást tartalmaz a geopolitika tárgyköréből. A fókuszpont immár a „szabad világ" liberális diadalát kísérő robbanások, terrorakciók és bosszúháborúk mediatizált világába vezet, egyfajta fölvilágosult katasztrofizmussal, melyet talán „otthonról" hozott és csempészett át most a diplomácia és a politikatudomány határán. A francia állameszélyességgel fölfogott Európa, az amerikai „álom"-világ és a rossz reálpolitikák kavargása, amely a globalizációs-geopolitizációs stratégiákat mostanság jellemzi, olyasfajta sokmenetes „bajnokságra" emlékeztet, amelyet az előzetes élménytapasztalatra alapozott borúlátás épp annyira jellemez, mint a képzelgéses derűlátás, a szebb és jobb jövő kivetítése egy majdani győzelem esélyképletébe. A „kétpólusú nemzetközi élet" terrorisztikus egyensúlyának felbillenése, a nemzetközi szervezetek kontroli-szerepének funkciófosztása, illetve a világhatalmi játszmák és antiamerikanista terrorháború formájában jelentkező forgatókönyv-átirat immár igencsak megnehezíti, hogy népek és kultúrák, erőterek és megszokott térfelosztás egykori rendjében gondolkodjon tovább az emberiség. Borsi-Kálmán a francia érdekérvényesítési pályákat és játéktechnikákat vizsgálva olyan pozitív és negatív variánsokat sorol elő, amelyek a Bush, Villepin és Blair „csatársor" 2003. februári-márciusi beszédein alapulnak. Ha nem is tényleges epilógusként, de a kötet az Európa-köztársaság kiötlőjének, Michel Foucher-nak a történelmek és geográfiák között zajló változás-teóriáját ismertetve kifejti, hogy amennyiben a magyar külpolitika és diplomácia nem kényszerül rá váratlan játékos-cserére, játékstratégia-váltásra, vagy az idejétmúlt „keleti ország" szerep folytatására, akkor meglehetősen nagy esélye van annak, hogy az egykori „nyugati nagyhatalmakkal" azonos elvi státusban folytathasson európai politikát és érvényesíthessen elavult kisebbségtudattól mentesülő