Századok – 2004
Történeti irodalom - Niederhauser Emil: Nemzet és kisebbség; Niederhauser Emil: Magyarország és Európa (Ism.: Arday Lajos) III/749
753 TÖRTÉNETI IRODALOM Az Oszmán Birodalom belső szervezetének fontos eleme volt a vallási-kulturális, részben közigazgatási autonómiát biztosító millet-rendszer (2/142. o.). A nemzeti megújulási mozgalmak kulturális és politikai szakasza össze is csúszhatott: a szerbek már 1790-ben bejelentették területi autonómia-igényüket egy szerb Vajdaságra; 1848-ban ezt egészítették ki a szoros együttműködéssel a horvát Háromegy Királysággal - ezt akár Jugoszlávia előképének is tekinthetjük (1/141., 2/186. o.). Az asszimilációt a vallási azonosság elősegítette, míg a különbség, különösen a görögkeletiek, románok, szerbek, esetében, gyakorlatilag meghiúsította. A németek és a ruszinok Északkelet-Magyarországon nem csak magyarosodtak, hanem nagy tömegekben szlovákká váltak. A kivándorlás csúcspontja az 1907. év volt; a véglegesen kintmaradtak száma nem 3, hanem 1,5 millió volt; többségük — a szlovákok mellett — nem szerb, hanem ruszin és német volt (1/292. o.). R. W Seton-Watson legismertebb munkája, melyet a béketárgyalások során megbízható forrásként használtak, az 1908. évi „Racial Problems in Hungary" (1/293. о.). A szlovákok 1848-1849-es szerepére nem a pár tíz fős Hurban-féle szabadcsapat volt a jellemző, hanem a honvédseregbe beállt több tízezer szlovák és ruszin (1/316. o.). A cári birodalomban az orosz és a lengyel-litván arisztokrácia mellett jelentős szerepet játszottak az államigazgatásban és a fegyveres erőknél a német „balti bárók", Finnországban pedig a svédek (2/205. o.). A magyar nemességet a franciák mellé állt lengyelek sorsa (Haiti, Spanyolország) is óvatosságra intette (2/220. o.). Az 1945-1948 közötti magyar külpolitikai elképzeléseket felvonultató tanulmány sorok közötti mondanivalója: őszinte és tartós együttműködés a szomszédokkal csak etnikai határokkal jöhet létre (2/248-49. o.). A számunkra legkedvezőbb megoldást Bibó István és Dessewffy Gyula vázolták fel: „az etnikai határok helyreállítása, minden egyéb szempontot figyelmen kívül hagyva, az egyetlen tartós megoldás. Ahol kompakt magyar lakosság él az ország határain, ott a határt az etnikai elvek szerint kell alakítani, ahol szórványok vannak, ott számításba jöhet a lakosságcsere, ahol pedig egységes tömb él a magyar határoktól messze, ott ennek a tömbnek autonómiát kell kapnia" (2/252-53. o.). Ez utóbbi közel 60 év multán sem vesztett aktualitásából. Az e tanulmányban említett „kisgazdapárti összeesküvés" és a Magyar Közösség felszámolására irányuló az első koncepciós perek egyike volt Magyarországon és a térségben. Az esztelen, véres terrort bevezető jakobinus diktatúra valóban a „szélsőségesek uralma" (2/254, 269. o.) volt, s mint ilyen, a sokkal hosszabb ideig tartó bolsevik rémuralom előképe, sőt mintája. Irodalmi alkotásnak is tekinthető esszé-jellegű írás a „Duna története" (2/111-134. o.) és az önéletrajzi elemeket is tartalmazó „Pozsony a II. világháború idején" (1/319-335. o.). Ez utóbbi kapcsán megjegyezzük, hogy a csehszlovákiai, 800 ezres magyarságot megillette volna egy anyanyelven diplomát adó felsőoktatási intézmény. (A szakemberek az ehhez szükséges minimális népességszámot félmillióra teszik.) Az ott erős (és legális) Kommunista Pártban magas volt a zsidók és ruszinok aránya, természetesen a magyarok mellett. A békekonferencián nagy hatású cseh beadványokban a Prespurk névváltozat is szerepelt. A történelmi Magyarország és Pozsony etnikai viszonyaira jellemző, hogy Tiso 1910-ben magyarnak vallotta magát (ezt Teleki 1938-ban megmutatta neki); az egyik kereskedőcsalád három fia németként, a negyedik magyarként élt és tevékenykedett a magyar kulturális életben. Az 1939-től független Szlovákiában 80 ezer magyar maradt. A magyar társadalom és szervezeteik befogadtak akkor már üldözött zsidókat - ez szlovák- és német-ellenes kiállást is jelentett. Ennek ellenére került sor tömeges elűzésükre, kitelepítésükre 1945-ben. A szóhasználat is árulkodik a korról és szellemiségéről: olvashatunk „ezeréves magyar elnyomás"ról, s arról, hogy a szovjet csapatok április 4-én Pozsonyt felszabadították (1/319-24., 329., 334. o.). A számos elírás nem annyira a szerző, mint az olvasószerkesztő figyelmetlenségéről árulkodik, különösen a második kötetben: a közlés dátuma 1969, s nem 1981 (64. o.); J. Kollár a szláv, s nem a szerb kölcsönösség hirdetője (78. о.) a 85. oldalon Svetozar Markourc-ról van szó. 1907-ben Cisz-és nem Transzlajtániában (Magyarországon) vezették be az általános választójogot (92. o.); heve sen helyett kevesen (97. o.); Konstantinápoly a keleti, s nem a nyugati főváros volt; Drinápoly akkor még Hadrianopolisz (113. o.); Sarno helyett Samo (139. о.); a görögöknek voltak Európa-szerte telepeik, nem az italo-albánoknak (155. o.); események helyett eszményekben hívők értendők; mondatrészek hiányoznak a 65. és a 90. oldalon. Az első kötetben: a Morava szerbiai, s nem bulgáriai folyó 122. o.); népszámlálás helyett népszavazás áll (192. о.); a történelmi (s nem a mai) „Magyarország északkeleti csücskében letelepedett szászok" helyett ruszinokról van szó (262. о.); a II. helyett az I. világháború, unitárius állam helyett unitáris értendő (273-75. o.).
