Századok – 2004
Történeti irodalom - Niederhauser Emil: Nemzet és kisebbség; Niederhauser Emil: Magyarország és Európa (Ism.: Arday Lajos) III/749
752 TÖRTÉNETI IRODALOM biztosítja. A nemzetiségi vezetők és teoretikusok a tervezetek sokaságát dolgozták ki a birodalom föderatív átalakítására (Belvedere-kör, A. Popovici), de ekkor már javában folyt „A nemzetek harca az államért" (Karl Renner). A független szerb és román állam megjelenése után a déli határok mentén ez már az elszakadás lehetőségét is felvetette (1/200., 247., 290.). Jó néhány megállapítása, mellyel szemben áll a hivatalos marxista és a szomszédok történetírásában kijelentettekkel, bizonyítja Niederhauser szellemi szabadságát és bátorságát. Ilyen például, hogy — bár előfordulhattak kisebb hibák és torzítások — az 1869 és 1910 közötti népszámlálások adatai megbízhatóak, a valós helyzetet és tendenciákat mutatják, a nemzetiségek viszonylatában is. (Ez a szemlélet érvényesült 1917-1918-ban a londoni Foreign Office-ban is, a béketárgyalásokra készülő „Peace Handbooks" összeállításánál.) )rA Monarchia politikai, gazdasági és szociális szempontból vizsgált eredménye nem minősíthető rossznak. A magam részéről, én még inkább pozitívnak hangsúlyoznám ezt a teljesítményt. Az ügyek tényleges intézése liberálisnak és alkotmányosnak bizonyult, messze meghaladva a balkáni országokat, nem is beszélve Oroszországról. A gazdasági növekedés üteme nagyobb volt a dualizmus alatt, mint a nyugati országokban. Magyarország felosztását még a nem-magyarok is elképzelhetetlennek tartották. A rendszer liberális szelleme nem tette lehetővé a kormány közbelépését a nemzetiségek egyházi, gazdasági vagy társadalmi ügyeibe. Ily módon a különböző egyházak iskolákat tarthattak fenn, ahol anyanyelvű oktatás folyt, ipari vagy kereskedelmi vállalkozások virágoztak, a román kormány például anyagi segítséget nyújthatott a magyarországi románok oktatási és kulturális intézményeinek. (1918 után) újrateremtődött a Monarchia minden hátránya, az előnyök pedig hiányoztak" (2/92-97., 100. o.). A 80-as években ez egyértelmű kiállás és üzenet volt. Ide illik, hogy „a parasztok tulajdonában levő föld a nemzetiségek körében pgyre növekedett; az 1914-et megelőző évtizedekben a magyar földtulajdonosok körülbelül 0,5 millió holdját adták el románoknak, szerbeknek stb." (1/196. o., 1976.). Hozzátehetjük: a román, szerb, cseh, szlovák bankok akadálytalan közreműködésével. 1982-ben felhívja a figyelmet arra, hogy a politikai változásoknak és irányelveknek a történetírásra kifejtett hatása mellett tanúi lehetünk a nacionalista gondolkodás újjászületésének (1/278. o.). 1989/1990 után ez a hang felerősödik. Hangsúlyozottabbá válik a magyar nemesség és számos arisztokrata szerepvállalásának kiemelése a gazdasági, politikai és társadalmi kérdések megoldásában, melyekre „általában Kelet-Európában a nemzeti újjászületési mozgalmak nem fordítottak kellő figyelmet. A korabeli magyar nemesség kivételnek számított" (1/283., 301. o.). Marxista tabukat dönt: a csehországi arisztokrácia felerészt cseh származású volt, nem egészében idegen; az értelmiség városi, polgári eredetű s nem paraszti (1/303-304.). Manapság — írja 1998-ban — lehetetlen szerb-horvát nyelvről beszélni (1/307. o.). De a legfontosabb: „Azt a szlogent, hogy a birodalom a népek börtöne volt, aligha lehet fenntartani. Ebben a korban az orosz vagy az oszmán birodalom sokkal inkább tekinthető a népek börtönének, mindkettő sok szláv népet tartott börtönben, beleértve az oroszt is" (1/318. o.). Fel-felcsillan egy-egy szellemes, ironikus megjegyzés: „a horvátok már túljutottak nemzeti tradíciójuk »illír« korszakán, így az albánok nyugodtan használhatták az illír elnevezést anélkül, hogy az veszélyes következményekkel fenyegetett volna. Minél kevésbé volt ismert egy nemzet múltja, annál nagyobb teret kapott a képzelet, és a kérdéses nemzet annál dicsőségesebb múltat szeretett volna magáénak tudni" (1/125. o.). Diderot szentpétervári útját Nagy Katalin fizette, de „sajnos az időpontot elég szerencsétlenül választották ki, lévén akkortájt a Pugacsov-felkelés leverése sokkal fontosabbnak számított, mint a felvilágosodásnak ezzel az elbűvölő személyiségével csevegni" (1/210. o.). Egyetérthetünk azzal, hogy a hétéves háború (1756-1763) világháború volt (inkább, mint az annak nevezett első), s már kevésbé azzal, hogy annak európai kimenetelét Oroszország döntötte el - ebben is Angliáé volt a főszerep, mint később, a Napóleon elleni háborúkban (2/122, 295. o.). Az örmények és nemzeti mozgalmuk egyrészt a balkáni (görög), másrészt a balti népek helyzetével és nemzetfejlődésével mutatnak hasonlóságot. (Gazdag városlakó-kereskedő diaszpóra, nemzetállam megteremtése orosz segítséggel - 2/33., 39., 52-53. o.) Érdekes adalék, hogy egyes bolgár vezetők már Zsivkov előtt 170 évvel kérték a bolgár lakta területeknek az orosz birodalomhoz való csatolását (2/37. o.). Az urbanizációról szólva megemlítendő, hogy térségünk városai Rigától Zimonyig és Brassóig német alapításúak voltak és a lakosság többsége német eredetű volt a 19. század közepéig-végéig, a balkániakban pedig a muzulmán-török jelleg dominált. Nemcsak Gh. Çincai, de Palacky is magyar nemesi család(ok)nál nevelősködött. Kelet-Európa egésze nem, csak annak nyugati alrégiója volt „mindig is Európa szerves része", mert az orosz területeket a mongol, a Balkánt pedig az oszmán hódítás szakította el és vetette visszrí evszazadokra (2/137. o.).
