Századok – 2004

Történeti irodalom - Niederhauser Emil: Nemzet és kisebbség; Niederhauser Emil: Magyarország és Európa (Ism.: Arday Lajos) III/749

751 TÖRTÉNETI IRODALOM szemében. Közös vonás az európai történelemben játszott szerepük (túl)hangsúlyozása: a cseheknél ez a huszitizmussal éri el csúcspontját, míg a többieknél — a horvátoktól a lengyelekig és oroszokig — dominál a „kereszténység védőbástyája" szerep a keleti barbársággal szemben (s kimondatlanul a Nyugat hálátlansága). A dicső múlt fontos eleme a vélt vagy valós dicső ősök felsorakoztatása, Noé fiaitól a rómaiakon, hunokon, szkítákon, illíreken és szarmatákon át Bizáncig és a nehezen lokalizálható, inkább legendás, mint valós szláv birodalmakig (Samo, Nagy-Morávia). Legnépszerűbbek és legjobban feldolgozottak azok a korszakok, amikor az adott nép hatalma csúcsán állt, s állama, királysága a legnagyobb kiterjedésű volt: a bolgároknál ez a 9., a szerbeknél a 14., a cseheknél és a magyaroknál a 14-15., a lengyeleknél a 16-17. század. Közös vonás még az is, hogy a romlás, a függetlenség elvesztésének oka hármas: 1. külső hódítás (mongol, török, osztrák-német, orosz); 2. belső meghasonlás, pártoskodás; 3. gonosz szomszédok, kikkel szemben általánosak a területi követelések. A lengyel közvéleményt és történészeket leginkább foglalkoztató kérdés az önálló államiság elvesztésének, a felosztásnak az okai. A levert felkelések hatására alakult ki messianizmusuk: a többi nép szabadságáért is küzdenek, s Krisztushoz hasonlóan szenvednek a többi nemzet megváltásáért, felszabadulásáért. Az egyik legrészletesebben tárgyalt kérdéskör az osztrák(-magyar) birodalom szláv népeinek helyzete, egyenjogúságért folytatott küzdelmük. Az ausztroszlávizmus, melynek a csehek, szlovének és horvátok között egyaránt voltak hívei (Palacky, Kopitar) (2/91., 126. o.), alapja a szlávokat is elnyelő, rabságba taszító (lengyelek, ukránok) két szomszédos birodalom, az orosz és a porosz-német fenyegetése. Ezért „ha nem létezne olyan régen az osztrák birodalom, azt Európa, sőt az egész emberi faj érdekében sürgősen meg kellene teremteni" (Palacky sokat idézett levele a frankfurti német nemzetgyűléshez 1848 áprilisában). Egy 1845-ös röpirat szerint „mi csehek egyben osztráknak is tekintjük magunkat, vagyis tagjai vagyunk a nemzetek eme közösségének, melynek fennmaradásától függ a mi létünk is. A csehek Ausztria keretén belül érték el a civilizációnak azt a magas fokát, melyen most állnak, iparuk messze túlszárnyalta minden osztrák tartomány termelését" (1/140. o.). A szláv értelmiségi elit legradikálisabb követelései 1848-ban sem léptek túl az alábbiakon: az általa lakott terület egyesítése és az egyenjogúság a birodalom más (osztrák-német, magyar, lengyel) nemzeteivel (1/317. o.). 1848-tól a birodalom felbomlásáig a rendezés lehetséges változatai között szerepelt annak trialista átalakítása csehek (1871) vagy a délszlávok bevonásával. Ez utóbbi megoldással Ferenc Ferdinánd is kacérkodott, s (részben) ezért kellett meghalnia Szarajevóban, mivel egy ilyen, horvátszlovén és katolikus vezetésű délszláv állam a Habsburgok jogara alatt lehetetlenné tette volna a nagyszerb álmok megvalósítását. Kevéssé ismert, hogy ennek létezett román változata is, hiszen a román kulturális, majd politikai egységet megcélzó, nemzetegyesítő mozgalom Erdélyből indult ki, és erdélyi román vezetéssel, latin-unitus és császárhű alapon óhajtotta megteremteni nemzetállamát (1/175.,"l86. o.). A pánszlávizmus — vagy a kollári eufemisztikus megfogalmazásban: szláv kölcsönösség — jellemzésére álljon itt két idézet: „A szlávok ébredése, nemcsak az oszmán birodalomban, de Csehországban, Magyarországon, az illír és dalmáciai tartományokban is Oroszország műve" (Schnitzler, 1/92. o.). ,,A csehek szimpatizálnak az oroszokkal, de nem tudjuk, és nem is akarjuk elérni azt, hogy az oroszok érdekkörébe kerüljünk" (Safárik, 1/60. o.). Amihez még azt tehetjük hozzá, hogy a szlavofilek elsősorban a balkáni pravoszláv délszlávok felszabadítását szorgalmazták, ami egybeesett a cári udvarnak a Balkán és Konstantinápoly megszerzésére irányuló politikájával. A lengyelekre és az ukránokra nem számítottak, sőt törekvéseikkel ellenségesen szemben álltak. Ami pedig a Matica Slovenská és a szlovák gimnáziumok betiltását illeti 1874-1875-ben, a budapesti kormány túlreagált a szlovák értelmiség egy maroknyi csoportjában valóban meglévő pánszláv és oroszbarát érzelmeket; betiltás, feloszlatás helyett ezen intézmények élére „magyaron" vezetőket, tanárokat, értelmiségieket kellett volna kinevezni, hisz ezek voltak túlnyomó többségben 1918 nyaráig. A szláv összefogás egyik változata, a csehszlovákizmus már 1848-ban megjelenik Palackynál: a német birodalomhoz etnikai alapon csatlakozó szudétanémet területek pótlására Magyarország szlovákok lakta északi megyéit kell a cseh tartományokhoz csatolni, hasonló indoklással (1/146. o.). A dualizmus egész időszakában helytelenül látták a kortársak a magyar nemzeti kérdést: követeléseiket a perszonálunióért, a magyar vezényleti nyelvű hadseregért Ausztriával szemben fogalmazták meg; nem ismerték fel, hogy az alapvető nemzeti kérdés a nemzetiségek helyzetének rendezése, s hogy Magyarország területi integritását csak egy erős osztrák-magyar-szláv állam