Századok – 2004
Történeti irodalom - Niederhauser Emil: Nemzet és kisebbség; Niederhauser Emil: Magyarország és Európa (Ism.: Arday Lajos) III/749
750 TÖRTÉNETI IRODALOM egy bolsevik veterán szájából. De Custine szerint „itt mindig félni lehet valamitől. A legrosszabb, hogy ez a félelem megalapozott" (1/89. o.). Nem számítana, hogy vadak és civilizálatlanok, „de ez a vad sajnos lőfegyvert hord, ennek a birodalomnak komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy háborút vívjon a Nyugattal. Miután biztosan megszilárdította hatalmát Varsóban, az orosz kormány teljes súlyával Nyugatra nehezedik, így az államok legtöbbjének függetlensége igencsak veszélybe kerül" (1/94. o.). Egy orosz tiszt vélekedését, hogy ugyanis a cár jobban tenné, ha a Nyugat-Európát megjárt sereg tagjait egytől-egyig a Balti-tengerbe fojtaná (1/91. o.), Sztálin valósította meg, a visszatért hadifoglyok haláltáborokba küldésével. Az áthallás nyilvánvaló, és a szerző bátorsága is. De gyanítom, hogy ez nem jelenhetett volna meg magyarul 1962-1970-ben. Niederhauser munkái következetesen kelet-európai viszonyokról és fejlődésről szólnak. Kelet-Európája három élesen elkülönülő alrégióra oszlik, ezek: Oroszország, Nyugat-Kelet-Európa, azaz a Habsburg-birodalom (melyet sokan Kelet-Közép-Európának látunk) és az Oszmán Birodalomtól függetlenedő Balkán. A „nemzetébresztők" tevékenysége, a nemzeti megújulási-újjászületési mozgalmak két szakasza (kulturális és politikai) a két utóbbi soknemzetiségű birodalomra voltjellemző. Az oroszoknak nem kellett küzdeni sem nyelvük elfogadtatásáért, sem függetlenségükért, így ott mindvégig a gazdasági-társadalmi kérdések álltak az előtérben; az állam és az önkényuralom uralt mindent, de az nemzeti volt és pravoszláv. (Szlavofilek, zapadnyikok, dekabristák, liberálisok, forradalmi demokraták, narodnyikok, az utópikus, majd a „tudományos" szocializmus hívei.) A lengyel fejlődés — a felosztottságból következően — sajátosan egyedi, a balti parasztnépek (csonka társadalmak) pedig csak több évtizedes késéssel, a 19. század második felében „ébrednek fel", alkotják meg nemzeti mitológiájukat, irodalmi nyelvüket, s csak a cári birodalom összeomlása után teremthetik meg nemzetállamaikat. Az osztrák és a török birodalom népei két csoportra oszthatók: 1. a teljes társadalmat alkotó történelmi vagy nemesi nemzetek, saját középkori állammal, rendi érdekképviselettel (tartományi diéták, megyegyűlések, autonómiák): lengyelek, magyarok, horvátok, a moldvai és havasalföldi románok, az erős városi kézműves és kereskedő polgársággal rendelkező csehek, görögök és természetesen az osztrák-németek és olaszok, bár róluk nem esik szó; 2. a nemességüket és középkori államiságukat elvesztett bolgárok és szerbek csonka társadalmukkal átmenetet képeztek az ahistorikus vagy paraszt népek felé, mint az ukránok, ruszinok, szlovákok, szlovének, a magyarországi és erdélyi románok, albánok, litvánok, lettek, észtek. A maroknyi értelmiségi „nemzetébresztő" — papok, tanítók jogászok, katonatisztek, költők — szerint ezek az egykor jobb napokat látott népek alusznak, jelenük sivár. Öntudatra ébresztésükhöz szükség van az anyanyelv megújítására, az egységes irodalmi nyelv kialakítására, az ősi dicsőség megismertetésére. Fontos szerep jut ebben a javarészt ekkor kialakított nemzeti szimbólumoknak, a zászlónak, himnusznak. A cél: az egyéni, alkotmányos szabadságjogok és a nemzet szabadságának biztosítása, azaz a nemzeti függetlenség, saját nemzetállam megteremtése. A nemesi nemzetek nyelvi normái nagyjából kialakultak már a 16-17. században, csak nyelvújításra volt szükség a modern fogalmak kifejezésére. A többieknek egy nyelvjárást kellett kiválasztani (ami nem is volt könnyű, hisz' csaknem minden völgyben másként beszéltek) az irodalmi nyelv alapjául. Ez a bolgárnál az északkeleti, a szlováknál a közép-szlovák, a szerbnél a hercegovinai stokavstina volt. Ez utóbbi válhatott — egy 1850. évi bécsi megegyezés eredményeként — a főként politikai okokból egységesnek tekintett szerb-horvát irodalmi nyelvvé. A szlovák nyelv önállósulásához szükség volt az evangélikusok által használt egyházi cseh nyelvtől való elszakadásra. Vuk Karadzic és a horvát vezetők megegyezése nyomán fejlődhetett önálló nyelvvé a szlovén, mert ha a „kai" válik a horvát irodalmi nyelv normájává (melyen Zrínyi Péter írta verseit), könnyen magába olvaszthatta volna a közelálló szlovén nyelvjárásokat (1/308. 2/30. o.). Egyes horvát értelmiségiek egyébként is „hegyi horvátok"-nak tartották a szlovéneket, és számítottak rájuk a Háromegy Királyságban. A kezdetben krónikás szintről induló, jó szándékú, naiv történetírás (Paiszij Hilendarszkij 1762, J. Rajic, Horvát István) az erdélyi unitus pap-triász (S. Micu-Klein, P Maior, Gh. Çinkai), A. Naruszewicz, Karamzin, Pray György, Safárik munkássága nyomán éri el az európai színvonalat Lelewel, Palacky és Horváth Mihály műveiben; bennük közös az, hogy politikai tevékenységet is folytattak. Mit tekintettek akkor a történetírás feladatának? Az ősi dicsőség bemutatásával a nemzethez tartozás tudatának felkeltését és megerősítését; annak bizonyítását, hogy az illető nép az őslakos az általa (is) lakott területen (míg a többiek barbár hódítók, betolakodók); saját koruk politikai törekvéseinek igazolását, s végül kedvező kép kialakítását nemzetükről ús coieKvéseiről a külföld
