Századok – 2004
Közlemények - Pete László: Habemus Papam! IX. Pius megválasztása III/705
710 PETE LÁSZLÓ körvonalazódott: a Szent Kollégium két irányzatra szakadt. A zelanti (buzgók) vagy intransigenti (meg nem alkuvók) névvel illetett kardinálisok Lambruschini mögött sorakoztak fel, akinek a személye biztosíték volt Ausztria katonai segítségére a forradalmi mozgalmak elnyomására. Lambruschini 1776-ban született, barnabita szerzetesként fiatal korától kezdve a tudománynak és a diplomáciának szentelte életét. 1819-től Genova érseke, 1827-től pedig párizsi nuncius. 1831-ben kardinális lett, 1836-tól államtitkár. Ó volt a gregoriánus kormányzat lelke. A reformokkal és a liberalizmusnak tett vagy teendő mindenféle engedménnyel mereven szembenálló nagyszámú kardinális pápajelöltje. Velük állt szemben az a csoport, amelynek tagjai az eddigi népszerűtlenség tudatában úgy látták, hogy szakítani kell a külső támogatással, s engedményeket kell tenni a korszellemnek megfelelően. Elvárásaik szerint az új pápa legyen tapasztalt, nyitott a modern eszmék irányában, az emberek problémáinak jó ismerője, tehát ne a szerzetesek közül kerüljön ki, és ne legyen „külföldi", vagyis az Egyházi Állam területéről származzon. Ugyanezek a kívánalmak köszönnek vissza Ludolf gróf fent idézett jelentésében is. A bíborosok olvasták d'Azeglio munkáit, de féltek, hogy Gizzi túl radikális eszméket követ. A mérsékeltek közül gyakran szóba jött Bernetti kardinális, akit Metternich herceg ellenségessége miatt XVI. Gergely pápa 1836-ban felmentett az államtitkári funkcióból, s helyébe került Lambruschini kardinális. Szintén emlegették Giovanni Maria Mastai-Ferretti kardinálist, aki 1792-ben született, s 1823-tól két évet töltött chilei misszióban. 1827-től Spoleto, majd 1832-től Imola érseke, 1839-től kardinális. Liberális hírét az keltette, hogy el tudta fogadtatni magát azokban a tartományokban is, ahol a pápai kormányzat egészében gyűlöletes volt a nép szemében.11 Európa katolikus nagyhatalmai és a jelentősebb itáliai államok is megfogalmazták álláspontjukat a pápaválasztással kapcsolatban. Ezek nem lehettek közömbösek, hiszen ebben az időben Ausztria, Franciaország, Spanyolország és a Kettős Szicíliai Királyság vétójoggal rendelkezett a pápaválasztásokon. Időközben ugyan Spanyolország, Portugáliához hasonlóan, elveszítette minden befolyását a konklávé eseményeire, de a többi nagyhatalom érvényesíthette akaratát. Ez a vétójog nem a Szentszék által engedélyezett, hanem sokkal inkább bitorolt jog volt, amit azonban az egyház mégis elismert a nagyhatalmakkal való jó kapcsolat megőrzése érdekében. Az egyes kormányok az általuk küldött kardinálisok űtján a vétójogukkal egy konklávé alatt egy alkalommal élhettek, de csak a választás befejezése előtti időszakban.1 2 Ausztria álláspontját Metternich herceg fejtette ki a római osztrák követnek, Lützow grófnak. A kancellár mindenekelőtt aggodalmát fejezte ki az Egyházi Állam, különösen az itáliai osztrák tartományokkal határos legációk súlyos politikai helyzete, illetve az ebből adódó feszültség miatt, amely időnként rendzavarásban és összeesküvésekben tört felszínre. Metternich ezért, ahogy a bécsi francia követnek előadta, gyors választást szeretne és olyan pápát, aki nem a zelanti, hanem a korlátozott reformokra is hajló mérsékeltek közül kerülne ki. A kancellár végül azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a pápaválasztás ideje 11 Lásd: 9. jegyzet. 12 Arcuno, Irma: II Regno delle Due Sicilie nei rapporti con lo Stato Pontificio (1846-1850), Napoli, 1933, 6.
