Századok – 2004

Közlemények - Pete László: Habemus Papam! IX. Pius megválasztása III/705

IX. PIUS MEGVÁLASZTÁSA 707 függetlenséget és egységet alkotmányos monarchia keretében létrehozni szándékozó mérsékelt liberálisok katolikus liberális, azaz neoguelf irányzata előretörésének tudható be. Ez az irányzat a katolicizmushoz való hűséget a nemzeti hagyományok egyik legfontosabbikaként tartotta számon, az egységet nem az egyház ellenében, hanem annak támogatásával kívánta elérni. Az ideológiai alapvetést, Vincenzo Gioberti apát 1843-ban Brüsszelben megjelent nagyhatású könyve, a Del primato morale e civile degli italiani (Az olaszok erkölcsi és polgári elsőbbsége) jelentette, amely az egységet egy pápai vezetés alatt létrejövő konföderáció keretében képzelte el. A pápaságnak azonban e szerep betöltéséhez mélyreható reformokon kell átmennie. Kedvező visszhangot keltett még bizonyos klerikális körökben is egy másik könyv, Massimo d'Azeglio 1846-ban kiadott Degli ultimi casi di Romagna (A legutóbbi romagnai események) című műve. Ebben a szerző elítéli a fentebb már említett Rimini-beli eseményeket, s arra a következtetésre jut, hogy egy liberális és reformer pápára van szükség, akit ő Gizzi kardinálisban vélt felfedezni. Rendkívül megerősödtek tehát a nemzeti törekvések és elementárissá vált a reformok iránti igény.2 A pápai trónon azonban ekkor még az a XVI. Gergely ült, akinek a pápasága ugyan vallási szempontból pozitív kezdeményezéseknek nem volt teljesen híján (missziók támogatása), világi tevékenysége révén azonban a reakciós pápa prototípusaként jelenik meg előttünk. XVI. Gergely mindenáron megpróbálta elzárni államát a külső hatásoktól, mivel veszélyesnek tartotta azokat a fennálló rendre nézve. Ebben az összefüggésben érthető a vasúttal szembeni ellenállás vagy a tudományos kongresszusokon való részvétel megtiltása. Hasonlóan merev és elutasító álláspontot alakítottak ki a liberalizmussal kapcsolatban. Az egyházi vezetés nem tudott különbséget tenni az Egyházi Állam és a többi itáliai kormány megsemmisítésére törekvő radikális liberálisok (demokraták) és a mérsékeltek között. Nemcsak a vallással kapcsolatos világnézeti liberalizmust vetették el, amely szerint Isten nem létezik, az ember hozza meg a maga számára kötelező erkölcsi törvényeket, de legalábbis minden vallás egyenlő, hanem annak társadalmi és politikai célkitűzéseit is, az alkotmányos rendszert, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtó- és gyülekezési szabadságot, vagyis mindazt, ami egyébként a vallás és egyház elveivel összeegyeztethető. A pápa és köre szembekerült tehát a polgári haladás híveivel, akik szabadságot, nemzeti függetlenséget és politikai hatalmat követeltek.3 XVI. Gergely pápaságának utolsó éveire felgyülemlettek mindazok a problémák, amelyek sürgősen megoldásra vártak. Egyrészt a belső gondok, vagyis az államigazgatás, a gazdaság, a pénzügyek, a társadalom súlyos válsága, másrészt az itáliai nemzeti mozgalomhoz való viszony. Az Egyházi Államban eluralkodó feszültséget érzékletesen fejezi ki egy 1844. március 18-án kelt holland jelentés: a nép „mindenütt a pórázt mardosta, s alig várta, hogy elszakíthassa".4 Egyértelművé vált, hogy nem lehet már várni semmit sem a több mint nyolcvanéves 2 Aubert, Roger: Il pontificato di Pio IX (1846-1878), 2 voll., Torino, 1994, v. I, 23-26. -Candeloro: Storia dell'Italia moderna. Dalla Restaurazione alla Rivoluziono nazionale, id. к. 405-114. 3 Martina, Giacomo S. J.: Pio IX (1846-1850), Roma, 1974, 49-61. - Aubert: id. m. 23-24. -Szántó Konrád O. F. M.: A katolikus egyház története, Budapest, 1988, II. k., 359-360. - Gergely Jenő: A pápaság története, Budapest, 1982, 281-286.