Századok – 2004

Történeti irodalom - Kapitánffy István: Hungarobyzantina (Ism.: Szebelédi Zsolt) II/509

510 TÖRTÉNETI IRODALOM A kandidátusi értekezés I. fejezetében (Christiani orientales, 17-37.) Kapitánffy azt a kérdést vizsgálja, hogy a Libellus de institutione morum-ban szereplő Greci népnév kikre utalhat. A kutatók eddig kétféleképpen értelmezték a Grecus szót. Az egyik értelmezés szerint az ókori görögökre, a másik szerint Bizánc lakosaira vonatkozik. Kapitánffy mindkét elméletet elveti, mert szerinte, ha az ókori görögökről lenne szó, akkor a Libellus 8. fejezetében szereplő Greci ellentétpárjaként Latini helyett, Romanit várnánk, továbbá ez az értelmezés nem felel meg a történelmi tényeknek sem. A másik hipotézisre vonatkozóan rámutat arra, hogy figyelembe véve a korabeli források szóhasználatát, a Grecus szó nem egyszerűen a bizánci lakosokra, hanem a keleti keresztényekre általában vonatkozik. A fejezetben meggyőzően érvel amellett, hogy a műben szereplő mores /consuetude eltérő felfogása kapcsolatba hozható a Vita Sancti Adalberti-hen olvasható szemlélettel, így elképzelhető, hogy a Libellus szerzője Szent Adalbert egyik tanítványa. A II. fejezet központi kérdése (Magistra gentium, 39-53.), hogy milyen mértékben hatott a bizánci műveltség Magyarországon a 11-12. században. Az eddigi kutatás számos bizánci hatást vélt felfedezni az építészet és az irodalom terén, továbbá megkísérelték az ortodoxia elterjedését a templomok védőszentjei nyomán megállapítani. A szentek kultuszával kapcsolatosan a Kapitánffy arra figyelmeztet, hogy a források szűkössége miatt egyértelmű állításokra nincs lehetőségünk. Szerinte a bizánci építészet elemei nem közvetlenül, hanem közvetve, a velence-aquileiai térségből érkeztek Magyarországra. Az irodalomra vonatkozóan megállapítja, hogy nem bizonyítható a bizánci irodalom közvetlen hatása a magyar kultúrára. Mindent egybevetve Kapitánffy arra világít rá, hogy abban az esetben, ha nem tudjuk megfelelő bizonyítékokkal alátámasztani a témában tett kijelentéseinket, azok csupán hipotézisek, nem tudományos tételek, ezért nem szabad rájuk újabb hipotézist építeni. A III. fejezetben (П1ГГО£ КРАЛЕХ TYPKIAI, 55-80.) Kapitánffy azt bizonyítja, hogy a magyar politika a 11. század végén és a 12. század elején nem keresztezte a bizánci érdekeket, még akkor sem, amikor a birodalomnak nem állt módjában fegyverrel megvédenie érdekeit. Ennek alátámasztására a kor nemzetközi helyzetére vonatkozó ismereteinket használja fel. Az első részben a bizánciak által küldött koronának (Corona Graeca) a jelentőségét abban látja, hogy ezzel a császár elismerte I. Géza uralkodását. A szakirodalomban általánosan elterjedt nézet, hogy Szent László hódítása Dalmáciában súlyosan sértette Bizánc érdekeit és ez tartósan megrontotta a két ország viszonyát. A fejezet hátralévő részében ezzel a nézettel szemben hoz fel érveket. Kapitánffy szerint Szent Lászlónak nem voltak Dalmáciában hódító szándékai, ezt támasztja alá, hogy unokaöccsét, Álmost csak Horvátország királyának koronáztatta meg és nem használták a rex Chroatiae atque I Dalmatiae címet. A magyar terjeszkedés már csak azért sem sérthette súlyosan Bizánc érdekeit, mert számára sokkal hátrányosabb lett volna, ha Dalmáciában a normannok vagy Velence veti < meg a lábát. A jó viszony Kálmán király uralkodása alatt is megmaradt Magyarország és Konstantinápoly között, amit az a tény is alátámaszt, hogy 1107-ben magyar csapatok segítették a bizánci sereget Apuliában Bohemond ellen. Kapitánffy a források szűkösségét bizánci oldalról azzal magyarázza, hogy Konstantinápoly számára Magyarország mindig másodlagos volt. Magyar részről pedig az írott emlékek hiánya a krónika keletkezéstörténetével magyarázható. A kötet III. tanulmánya (Magyar-bizánci kapcsolatok Szent László és Kálmán idején, 153-169.) ugyanezt a problémát 1 vizsgálja; lényeges különbség a két írás között, hogy Kapitánffy a magyar források szűkszavúságának okát abban látja, hogy a forrásaink végső formájukat a 14. században kapták, amikor a görögök már szakadárnak számítottak. Ezért nem meglepő, hogy a korabeli szerzők nem szívesen beszéltek a konstantinápolyi udvar és a szent királyok között fennálló jó viszonyról. А IV fejezetben (Imperium Constantinopolitanum, 81-98.) a Kapitánffy azt az elméletet cáfolja, hogy Anonymus tudott görögül. Horváth János három tételt sorolt fel Anonymus görög nyelvtudásának bizonyítékaként. Ezek a következők: 1. Anonymus a Sobamogera szót a görög nyelvből vette át. 2. Az arpalice szót görög szótőből alkotta, az embola kifejezés is Anonymus görög nyelvtudását igazolja. 3. Találunk a Gestában néhány olyan szóösszetételt, amely görög kifejezés tükörfordításnak tekinthető. Kapitánffy az első tétellel kapcsolatban csak azt látja bizonyítottnak, hogy Anonymusnak volt alkalma görögül beszélő embertől tudakozódnia. A második tétel állítását, az arpalice szó tekintetében azzal cáfolja, hogy Horváth nem vette észre, hogy ez a szó kétszer is előfordul egy latin nyelvű középkori Trója történetben és így a latin határozószót nem görög szóból alkotta a Névtelen. Az embola szó pedig a korábbi krónikából is kimutatható, és innen kerülhetett a Gestába. Az utolsó felvetéssel szemben konkrét példákkal érvel. Kapitánffy szerint tehát nincsenek meggyőző bizonyítékok arra nézve, hogy Anonymus tudott volna görögül, azonban ismeretekkel rendelkezett a bizánci politikai törekvésekről. Ehhez a problémakörhöz kapcsolható a második rész