Századok – 2004

Történeti irodalom - Kapitánffy István: Hungarobyzantina (Ism.: Szebelédi Zsolt) II/509

511 TÖRTÉNETI IRODALOM V tanulmánya (Anonymus és az Excidium Troiae, 194-203.) ahol Kapitánffy az Anonymus Gesta Hungarorum 49. fejezetében olvasható arpalice szó jelentését fejti meg, továbbá feltárja az anonymusi hystoria Troiana az Excidium Troiae közötti kapcsolatot. Kapitánffy szerint a fő oka annak, hogy a kutatóknak nem sikerült meggyőzően megfejteniük sem az arpalice szó jelentését, sem annak eredetét, az, hogy eddig latin mitológiai vagy görög nyelvi kapcsolatokat tételeztek fel. A kutatás nem vette figyelembe a korabeli latin irodalmat, ugyanis az arpalice kétszer is előfordul egy középkori Trója történetben és egy ahhoz szorosan kapcsolódó Aeneis kivonatban (Excidium Troiae), amelyek kapcsolatba hozhatók a Névtelen alkotásaival. Az arpalice mindkét szövegben a vadászással kapcsolatos, tehát figyelembe véve hogy az -e a latinban jellegzetes adverbium-képző, az arpalice „vadászként, vadászosan" fordítható. A továbbiakban a szerző kimutatja a kapcsolatot Anonymus Trója története, valamint egy firenzei és egy bambergi kódex között. Ezen kéziratok szövegét Anonymus fölhasználhatta, bár nem közvetlenül. Az értekezés V fejezetben (Propugnacula Christianitatis, 99-119.) Kapitánffy a magyar bizánci kapcsolatokkal foglalkozik Konstantinápoly bukásának idején. A központi kérdés az, hogy a bizánci főváros ostromakor jelenlévő magyar követek miért voltak a török táborban és miről tárgyaltak. Erről az eseményről három, kortárs szerző tudósít bennünket. Két bizánci történetíró, Dukas és Sphrantzés, valamint egy itáliai humanista, Umberto Pusculo. Moravcsik Gyula Umberto és Sphrantzés információinak hasonlósága alapján arra a következtetésre jutott, hogy Hunyadi egy nagyszabású hadjáratot készült indítani a törökök ellen Konstantinápoly felmentésére. Kapitánffy viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy Hunyadinak nem állt rendelkezésére megfelelő haderő arra, hogy megtámadja a törököket, továbbá forrásainkból is az olvasható ki, hogy szó sem lehetett a török elleni hadjáratról, mivel az 1451-ben kötött béke továbbra is érvényben volt. Kapitánffy rámutat arra is, hogy a források tükrözik a szerzők álláspontját abban a kérdésben, hogy ki a felelős Konstantinápoly elestéért. A könyv második részében olvasható öt tanulmány közül kettőről már volt szó, az alábbiakban a fennmaradó három tanulmányt ismertetem. Az I. tanulmány (Konstantinos magyarokra vonatkozó tudósításainak forrásai, 139-144.) középpontjában Biborbanszületett Konstantin De administrando imperio (DAI) című művének a magyarokra vonatkozó 38. fejezete áll. Kapitánffy arra a kérdésre keresi a választ, hogyan került bele a munkába ez, a megírás korban már minden aktualitását elvesztett egység. Az eddigi kutatás azt feltételezte, hogy Konstantin a DAI megszerkesztésekor a közelmúltban hallottak alapján írta meg a 38. fejezetet. Kapitánffy arra is felhívja a figyelmet, hogy a kutatók bizonyított tudományos tételek helyett hipotézisekre építkeztek. Kapitánffy merőben új szempont szerint vizsgálja a problémát. Elveti Deér „naiv elbeszélő"-t feltételező hipotézisét, továbbá más kutatók azon álláspontját, hogy Konstantin az információkat valamelyik, a bizánci udvarban követségben ott tartózkodó magyar előkelőtől (Termacsu, Bulcsu) hallotta. Szerinte a DAI 38. fejezetének adatai az ott leírtakkal egykorú feljegyzésen alapulnak, tehát ez a rész a DAI szerkesztésénél (952 körül) 100-120 évvel korábban keletkezett és addig ezeket a bizánci levéltárakban őrizték. Ezt arra lehet alapozni, hogy a bizánci udvar mindig különös figyelmet szentelt azoknak a népeknek, amelyek a birodalom számára fontos területen éltek. Figyelembe véve, hogy a császár milyen részletes információkkal rendelkezett a besenyőkről, akik DAI keletkezésekor ugyanott éltek, ahol korábban a magyarok, feltételezhető, hogy annak idején a magyarokról is ilyen részletes ismeretei voltak az udvarnak. Következésképpen a császár vagy a DAI szerkesztője ezeket a régi feljegyzéseket összegyűjtötte és kisebb változtatásokkal bemásolta a műbe. A II. tanulmányban (Pseudo-Dionysios latin fordításának töredéke a budapesti Egyetemi Könyvtárban, 145-152.)Kapitánffy Mezey L. 1983-ban publikált elméletével szemben érvel. A budapesti Egyetemi Könyvtár egyik ősnyomtatványából bontották ki Pseudo-Dionysios Areopagita egyik műve Eriugena által készített latin fordításának egy részletét. Ebből a fragmentum közreadója (Mezey L.) arra következtetett, hogy a töredék egy magyarországi kódexből, egy Psalteriumból származik, amelynek darabjait Pozsonyban használta fel egy könyvkötő. Az említett ősnyomtatványt 1639-ben kötött állapotban kapta meg a pozsonyi jezsuita könyvtár. A töredéken a fordítás mellett lévő marginális glossza szerzőjeként Mezey szerint két személy jöhet szóba: Gellért püspök, illetve az esztergomi székesegyházi iskola magisztere. Ha Mezey következtetése helyes, akkor ez nemcsak azt jelentené, hogy a középkorban létezett Magyarországon egy latin Pseudo-Dionysios kódex, hanem még további két kézirat meglétét is bizonyítaná a 11. században. Kapitánffy ezt a hipotézist megalapozatlannak tartja. Először azt valószínűsíti, hogy a Psalteriumot nem Magyarországon kötötték. A lapszéli glosszával kapcsolatban pedig bizonyítja, hogy azt valószínűleg nem a kódex egyik ma-