Századok – 2004
Tanulmányok - Honvári János: A mezőgazdasági nagygépek állami monopóliumának kialakulása I/39
40 HONVÁRI JÁNOS rosan összetartozó elemei voltak az 50-es évek agrárpolitikájának. Az állam ugyanis a magasra srófolt — és rendszerint természetben fizetett — gépállomási munkadíjakon keresztül (is) elvonta a mezőgazdaságban megtermelt jövedelem egy részét, amit a vas és acél országa víziójának megvalósítására fordítottak. A falusi „tőkés-kulák" tulajdonviszonyokat és a „kapitalizmust nap mint nap szülő" kisárutermelést — bár nem teljesen ugyanazokkal a módszerekkel — rövid idő alatt fel akarták számolni. Ezt a két szektort nem akarták azzal „erősíteni", hogy nagygépeket adnak el, vagy nagygépeket tarthatnak. Az 1970-es évek elejéig bizalmatlanul tekintettek a rendszer saját szülöttére, az állami („össznépi") tulajdonformánál „alacsonyabb" fokúnak minősített „csoporttulajdonra" is. Az 1967. évi IV törvény megjelenéséig a tsz-eknek (jelentéktelen kivételtől eltekintve) földtulajdona sem lehetett.4 A nagygép-monopólium feladásától azért féltek, mert úgy gondolták, hogy a traktorokat, cséplőgépeket üzemeltető közös gazdaságok a bérmunka révén ki fogják „zsákmányolni" a gyengébb szövetkezeteket, megindul a tsz-ek differenciálódása, és kialakulnak a kapitalista viszonyok. Azt, hogy a tsz-ek nem kapnak nagygépeket, a propaganda természetesen nem ezzel, hanem a közös gazdaságok szegénységével, a gépi technika beszerzésének magas költségeivel magyarázta. Azzal érveltek, hogy a tsz-ekben hiányoznak a nagygépek üzemeltetésének a feltételei, nincsenek traktorosok, tárolótér, javítóbázis. Ha a közös gazdaságok a gépállomások gépeit használják, több pénz jut az építkezésekre, az állatállomány fejlesztésére és ily módon az akkor még nagyon kevés traktort is jobban ki lehet használni.5 Az „új szakasz" meghirdetése után a termelőszövetkezetek életébe történő gépállomási beavatkozás nem hogy csökkent, ellenkezőleg: a kihelyezett agronómusok révén még ki is szélesedett. Változás legfeljebb annyiban volt tapasztalható, hogy immár hangsúlyozták: az irányításnak olyannak kell lennie, hogy azt a tsz-ek maguk is elfogadják.6 1. A FÖLDMŰVES-SZÖVETKEZETI GÉPEK KISAJÁTÍTÁSA Ismeretes, hogy 1945-ben a mezőgazdaság legfontosabb termelési eszköze, a termőföld (az erdők, legelők és néhány tízezer hold egykori kincstári birtok kivételével) teljes egészében paraszti tulajdonban ment át.7 A földreformról szóló rendelet értelmében igénybe vették a megváltott (vagy elkobzott) birtok élő és holt felszerelési tárgyait, gazdasági épületeit, fellelhető készleteit (vetőmag, takarmány) és a kisüzemi keretek között hasznosítható eszközöket az új birtokosok között szétosztották. Túlnyomórészt az egykori nincsteleneknek adtak át 160 ezer 4 1968-ban a mezőgazdasági szövetkezetek használatában lévő földek 0,09%-a (5 481 485 ha-böl 5169 ha) volt szövetkezeti, 27,75%-a állami, 72,16%-a tagi (és velük azonos jogállású személyek) tulajdonában. (Szakács Sándor: Reform? az agrárszektorban. Aula, 1992. 2. sz. 74.) 5 Varga Domokos: Mezőgazdaságunk gépesítése. Budapest, (é. n.) 57. 6 Soós Gábor id. mű 77. 7 A 600/1945. M. E. számú rendelet (Magyar Közlöny, 1945. március 18. 10. sz.) 15. §-a értelmében a nemzeti ellenállási mozgalomban és a németellenes szabadságharcban kimagasló érdemeket szerzett földbirtokosokat 300 holdig mentesíteni lehetett a kisajátítás alól. Az a néhány tucat személy, aki ily módon 300 holdat tarthatott meg, a fenti megállapítás lényegét nem érinti. A legelők és a 10-100 holdas erdők (állami ellenőrzés mellett) községi tulajdonba, a 100 kat. holdnál nagyobb erdők állami tulajdonba maradtak vagy kerültek.
