Századok – 2004
Tanulmányok - Veszprémy László: Megjegyzések korai elbeszélő forrásaink történetéhez II/325
MEGJEGYZÉSEK KORAI ELBESZÉLŐ FORRÁSAINK TÖRTÉNETÉHEZ 345 kesztés között nem látunk bizonyíthatónak, mégha számos esemény tekintetében a kölcsönhatást joggal tételezhetjük fel7 8 . Amennyiben összevetjük a 15. századi somogyvári formuláskönyvben olvasható három évkönyvvel a Pray-kódexbeli változatot, azt találjuk, hogy a 11. század vonatkozásában mindnyájan igen szűkszavúak, s a válogatásban még némi hasonlóság is felfedezhető79 . A magyar történetírás némileg mindmáig tanácstalanul áll a jelenséggel, hogy miért nem bontakozott ki fejlettebb évkönyvírói tevékenység az ország nem kis számú székesegyházi, káptalani vagy monostori helyén. Norbert Kerskennek a megállapítását persze mindenben osztani lehet, miszerint az európai periférián a bencés monostorok hálózata az 1000 utáni időkben már nem vívta ki ugyanazt a kulturális, és a múlt emlékezetének ápolásában elfoglalt centrális helyet, mint az a koraközépkorban az általános volt. E kolostorok már nem a kultúra önálló szigetei, a királyi és püspöki hatalmától jórészt függetlenül fejlődő kis birodalmai voltak, hanem a kereszténység erőltetett ütemű kiépítésének termékei, amelyek az első évszázadban éppen olyan labilis alapokon nyugodtak, mint az új „establishment" maga is. A kérdés persze nem kerülhető meg, hiszen ezek között is többen, pl. a székesfehérvári káptalan, a pannonhalmi apátság vagy az esztergomi káptalan erős stratégiai pozíciókat tudhatott maga mögött, s a történelmi viharok ellenére elvárható lett volna, hogy a felhalmozott kulturális javak, könyvtár és levéltár birtokában legalább egy szerény mértékű történetírói tevékenységet folytassanak. Jelen pillanatban ennek egyetlen emléke a „Pozsonyi évkönyv", amelyek 1114-ig terjedő részét joggal eredezteti a kutatás e központok valamelyikéből, nagy valószínűséggel éppen Fehérvárból. Magától értetődő lenne, hogy ott, ahol all. század közepe óta a koronázási ékszerek mellett az ország ereklyéit is őrizték, rövid történeti feljegyzésekben őrizzék meg a tudomásukra jutott eseményeket. Az „Évkönyv" alapján ez bizony igen rövidre sikeredett, de még inkább az a meglepő, hogy a kezdeti igyekezett nem virágzott tovább, s úgy tűnik hamvaiban hunyt ki. Éppen a Pray-kódex példája bizonyítja, hogy a szövegek bizonyos terjedésével is számolhatunk, hiszen ezeket magától értetődő módon beilleszthették a liturgikus könyvek kalendáriumának húsvét számítási táblázatai közé, s így, ahogy azokat egyházi használatra számtalan alkalommal lemásolták, a történeti feljegyzések is többszöröződtek. Sőt, amint láttuk, egyes bejegyzései romlottakká váltak, évszámaikat tekintve pedig elcsúsztak. Az országban is számtalan helyen lehet számolni hasonló jellegű, esetleg valamivel szerényebb évkönyvjellegű feljegyzések meglétével, amelyekben túltenghettek a helyi jellegű halálozási, természeti eseményekre vonatkozó feljegyzések. Az országos jellegű és fontosságú események feljegyzésének elmulasztása nem is a kis, vidéki bencés apátságok lelkiismeretét terhelhette, mint például ott, ahol a Pray-kódexet 1192 után őrizték, hanem azokét, amelyek vezetői akár maguk is személyesen kapcsolatot tartottak az udvarral, részt vállaltak a kormányzati munkában. Más, távolabb vezető kérdés, hogy a 12. század végétől kezdve, amikor a magyar írástudók európai utazási rendszeressé váltak, 78 SRH 1: 122-123. 79 Marosvásárhely, Bolyai Könyvtár MS 374 (mikrofilmje az OSzK-ban)., vö. Csapodi Cs.-Csapodiné Gárdonyi K.\ Bibliotheca Hungarica im. 2: Nr.1978.
