Századok – 2004
Történeti irodalom - Held József: Csillagok forradalma. Nyugat-Európa szellemi fejlődése Kopernikusztól Locke-ig (Ism.: Kontler László) I/245
246 TÖRTÉNETI IRODALOM jobb megértéséhez). Ami a szellemi fejlődés problémáját illeti, Held Józsefet élénken foglalkoztatja a meg nem értett géniusz alakja és a tudományban rejlő veszedelmes, pusztító potenciál — anélkül, hogy támaszkodna a „tudás instrumentalizálásának" hátulütőit sokoldalúan felvető, Adorno és Horkheimer óta ugyancsak könyvtárnyira duzzadt társadalomtudományi szakirodalmára —, és ettől a fejezettől kezdve alkalmazza a vallási és a tudományos gondolkodás között leegyszerűsítő módon felállított dichotómiát. A középkori tudományfejlődés néhány oldalas vázlata (különösen, hogy Held egyébként elismerésre méltóan igyekszik azt a társadalom, a gazdaság és az állam fejlődésének összefüggésébe ágyazni) már csak a szűkre szabott terjedelem miatt sem vehet tudomást a bemutatott folyamatokat terhelő diszkontinuitásokról; a fejezet konklúzióját teleologikus csengésű mondatok határozzák meg: „Mindezen mélyen gyökerező tételek ellenére már megkezdődött az a kutatás, amely a modern természettudományokra jellemző; elégedetlenség a bizonyítatlan magyarázatokkal, amelyek addig majdnem a kinyilatkoztatás erejével bírtak, az ellentmondások kimutatása és lehetséges magyarázata, valamint az új rendszerezésre való törekvés. A modern tudomány alapjainak lerakása, ha lassan is, de már megkezdődött." (37. o.) A továbbiakban Held József gyakran csillogtatja a történész egyik fontos, de — valljuk be — kiveszőfélben lévő erényét, a történetmesélés képességét. Kopernikusz, Luther, Tycho Brahe, Kepler, Galilei, Kálvin, Loyola Ignác, Francis Bacon, Descartes, Newton, Hobbes és Locke alakja a mindannyiuk esetében az izgalmas életút és a nem kevésbé izgalmas szellemi teljesítmény szerves egységbe dolgozott ábrázolásán keresztül elevenedik meg a könyv lapjain. Itt is akadnak sikeresebb és kevésbé sikeres megoldások. A kötet csúcspontja számomra Kepler történetének elbeszélése: az, ahogyan Held lényegre törő tömörséggel, de mégis árnyaltan mutatja be a tudós felfedezéseit a közép-európai katolikus reform által meghatározott környezetben működő protestáns entellektüel egzisztenciális problémáinak, harcainak összefüggésrendszerében. Hasonlóan értékes — a Galileiről mint „udvaroncról" egész monográfiát író Mario Biagiolinak is becsületére válna — az a rövid fejezet, amely Galilei tudósi jellemét és hozzájárulását a korabeli egyetemi struktúrák korlátjai, az udvari protekcionizmus által kínált lehetőségek és a tehetség megalkuvásokra is kész ambíciója által határolt mezőben helyezi el. Ez a stratégia a kötetet informatív rajzolatok jobbára módfelett „olvasóbarát" füzérévé alkotja, bár a lendületes szöveg helyenként megbicsaklik. Mint egy olykor-olykor ellankadó figyelmű fordító munkájában, előfordul magyartalan terminológia (Joshua feltehetőleg Józsué, 49. o.; az „indulgencia" magyarul — ebben az esetben — búcsúcédula, 57. o.; Brunswick helyett inkább a német eredeti, Braunschweig lenne helyénvaló, 70. о.; a „szocianista" helyesen szociniánus, 180. o.), hasonlóan meghökkentő kifejezésekhez a „csőlátású" V Károlyról (68. o.) és fordulatokhoz — például Erasmusról, aki „mintha egy mai nőhöz hasonlóan fiatalabbnak szeretett volna tűnni a valóságnál" (66. o.) E recenzió szerzőjének kedélyét néhány bosszantó, didaktikus anakronizmus is borzolja - például amikor „a cél szentesíti az eszközt" eszméjét (megintcsak leegyszerűsítő módon) Machiavellinek tulajdonítva, a firenzei titkár egy kalap alá kerül nemcsak Loyola Ignáccal, hanem a modern fasisztákkal, kommunistákkal és terroristákkal (130. o.) vagy amikor Hobbes és Locke mint „politológus" jelenik meg a szövegben (180. o.). Ez utóbbiakat írhatnánk annak a számlájára, hogy — mint nem a szerző, hanem az előszóíró Glatz Ferenc tudósít — „nem a szakfilozófusnak, a filozófiatörténésznek készüft olvasmány ez, hanem az olyan kutatónak, tanárértelmiséginek, aki szeretné mind átfogóbban megragadni az európai szellemiség történetét" (9. o.) Ebben az esetben is kifogásolható, hogy némileg esetlenül simulnak egymáshoz a Held hőseit bemutató és a tágabb áttekintést nyújtó részek, és nem világosak a kiválasztás kritériumai. Valószínűleg lehetne olyan érveket felvonultatni, amelyek alapján meggyőző, hogy a szerző egyazon monografikus keretben tárgyalja a 16-17. századi természetfilozófia bizonyos kiemelkedő személyiségeit a reformáció és az ellenreformáció vezéralakjaival és a korabeli társadalomfilozófia bizonyos képviselőivel, miközben másokról nem emlékezik meg. Held József nem osztja meg az olvasóval erre vonatkozó megfontolásait - hacsak nem ilyen értelemben fogjuk fel azt a könyv utolsó bekezdésében tett megjegyzést, hogy más gondolkodók „kevéssé járultak hozzá az új kozmológia kialakításához" (204. o.) Luther, Kálvin és Loyola, de akár Hobbes vagy Locke tehát jeleskedtek e kozmológia kialakításában? Legalábbis az utóbbi két gondolkodó társadalomfilozófiáját persze minden további nélkül lehet kapcsolni a korabeli természetfilozófia Held könyvében is bemutatott áramlataihoz, törekvéseihez. Úgy tűnik, mintha erre a szerző is kísérletet tenne, legalábbis Hobbes esetében, aminek azonban nyomban ellentmond azzal a megállapítással, hogy „nem értették a tudományos forradalom igazi jelentőségét, de ez nem is volt fontos számukra" (179. o.). Aligha állja ez meg a helyét Hobbesról, akinek saját optikai kísérletei döntően befolyásolták
