Századok – 2004
Közlemények - Egresi Katalin: Viták a társadalompolitika elméletéről és gyakorlatáról a Bethlen-érában I/119
TÁRSADALOMPOLITIKA. A BETHLEN-ÉRÁBAN 153 biztosítás költségeit 1/3 részben a biztosított, 1/3 részben a munkaadó, 1/6 részben az adott város vagy község, 1/6 részben az állam fizeti. A Szakszervezeti Tanács több alkalommal történő fellépése eredménytelen maradt. Az értekezleten megfogalmazott véleménykülönbségek már egyértelműen jelezték, hogy a biztosítási törvényjavaslat ügyét a kormány ejteni fogja. A törvényjavaslat elfogadásához szükséges közös álláspontot a kormány, a munkaadói és a munkavállalói szféra nem tudta kialakítani. Ebben a kérdésben teljes mértékben hiányzott a munkaadók részéről a szociálpolitikusok által minduntalan hangoztatott „szociális érzék." Beigazolódni látszott Kovrig Béla és Heller Farkas szociálpolitikai nézeteiben megfogalmazott ellentmondás a gazdaság képviselői és a szociálpolitika között. A munkaviszony törvényi szabályozása és a sztrájkjog A munkaviszonnyal kapcsolatban két másik témakörben is állást foglaltak az értekezlet résztvevői. Az egyik a gyári bizottságok és a munkaközösségek, a másik pedig a békéltetés és koalíciójog ügye volt. Az I. világháborút lezáró békeszerződések „Munka" fejezetének legfontosabb alapelvei közé tartozott a munka, s a munkavállaló személyiségének és jogainak a tiszteletben tartása. A háborű utáni időszak egyik legfontosabb szociálpolitikai elve éppen az volt, hogy a munka nem tekinthető árunak, a munkás vagy az alkalmazott nem lehet a munkaadó puszta eszköze. A munkavállalónak joga van beleszólnia a munkabér, a munkaidő, és a munkakörülményeinek megállapításába. A Bethlen-kormány számára ez a szociálpolitika kényes kérdései közé tartozott, az 1920-as években ebben a témakörben megjelent egyezménytervezetek egyikét sem fogadta el. Az értekezleten ennek ellenére foglalkoztak vele, bár maga a témafelvetés is jelentős nézetkülönbséget okozott. Navratil Ákos előadásában csak a munkavállaló és a munkaadó között egyenlő alapon felállított gyári bizottságok rendszerét tudta elképzelni, amelynek révén a munkás a munkarend, a bérfizetések és az üzemvezetés technikai jellegű kérdéseibe szólhatna bele. Véleménye szerint a munkás a „vállalat jövedelmezőségi számításaiba" nem nyerhet betekintést, mert az a munkaadó szférájába tartozik. Álláspontját azzal indokolta, hogy a munkásság egyoldalú érdekképviseleti szervei, mint például a szakszervezetek, vagy a munkásokat tömörítő üzemi tanácsok a termelés gátló tényezői. Ezen szervezetek által a munkásság ugyanis a politikai hatalom megszerzésére törekszik. Az állam feladata a paritásos, gyári bizottságok létrejöttének támogatása a szakszervezetekkel szemben. „De vitathatatlan, hogy leginkább a szakszervezkedés tanította meg a munkásságot arra, hogy az üzemeken belül is szervezkedhetik vagy legalább is, hogy megkísérelhetne ilyféle szervezkedést. A szakszervezeti mozgalom erősítette a munkásságot annyira, hogy túlzólag az üzemek szocializálására, kommunizálására is gondolhasson."5 5 Az előadó az orosz forradalom és az utána következő hadikommunizmus példájával részletesen foglalkozva igyekezett a szakszervezeti mozgalom és a kommunizmus közé egyenlőségjelet tenni. 55 Uo. 280.
