Századok – 2004

Történeti irodalom - Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890–1938 (Ism.: Szívós Erika) VI/1490

1496 TÖRTÉNETI IRODALOM 1496 natokban gazdag képet rajzol arról a munkahelyi miliőről, amelyben a két világháború közötti magántisztviselők dolgoztak Magyarországon. Erényei mellett a monográfiának néhány hiányosságára, illetve problematikus vonására is utalni kell. Első kritikai megjegyzésünk magával a könyv címével kapcsolatos. A főcím nem kifejezetten szerencsés, hiszen a magántisztviselők nem tekinthetők osztálynak, legfeljebb társadalmi rétegnek - ugyanilyen alapon a köztisztviselők vagy a szabadfoglalkozású értelmiségiek osztályként való aposztrofálása is problematikus lenne, még akkor is, ha tudjuk, hogy a huszadik század első évtizedeiben voltak olyan szerzők, akik az osztály fogalmát ilyen értelemben használták. A mai történészi gyakorlatban azonban az osztály szót a társadalom nagyobb szegmenseire szokás alkalmazni. Bódy előadásából egyértelműen az derül ki, hogy a magántisztivselők nem köztes osztályt alkottak a munkásság és a középosztály között, hanem a középosztály marginális, a 19. század végén még ellentmondásos helyzetű rétegeként sikerült helyzetüket a 20. században a középosztályon belül megszilárdítaniuk. Szóvá kell tenni a könyv összehasonlító módszereinek bizonyos egyoldalúságát is. Mint arra már fentebb utaltunk, teljesen indokolt, hogy Bódy a német és az osztrák fejleményekkel veti össze a magántisztviselő-réteg hazai fejlődését, hiszen ezekben az országokban a magántisztviselő valóban sajátos, elkülönült társadalmi kategóriává vált, s a réteg intézményesülése igen hasonló módon ment végbe, mint Magyarországon. Ugyanakkor indokolt lett volna más európai országokat alaposabban is bevonni az összehasonlításba — ezt Bódy csak egy-egy rövid utalás erejéig teszi meg —, hiszen ha a magántisztviselő mint önálló kategória nem tett is szert mindenütt ugyanakkora jelentőségre, mint itthon, Ausztriában és Németországban, a munkavállalóknak ez a csoportja a 20. században a nyugati társadalmakban szinte mindenütt megjelent, s a század folyamán számszerűleg is egyre jelentősebb arányt képviselt a kereső népességen belül. Az összehasonlításnak egy másik aspektusa is kimaradt a monográfiából. A magántisztviselők szervezkedése tudniillik nem csak külföldi magántisztviselő-mintákat követett, hanem Magyarország számos más szakmájának, hivatáscsoportjának egykorú példáira is támaszkodhatott. Mivel Bódy mindvégig inkább társadalmi rétegként, mintsem hivatáscsoportként kezeli a magántisztviselőket, eléggé elsikkad az a szempont, hogy a magántisztviselők, amikor a századfordulón egyesületeket, lapokat alapítottak, sportklubokat és tanfolyamokat szerveztek, illetve amikor egyesületeiken keresztül a kormánynál lobbiztak, pontosan ugyanazt tették, amit más szakmák, hivatások tagjai ebben az időszakban. Noha természetesen nem kérhető számon a szerzőn az, hogy miért nem tekintette át a dualizmus-kori Magyarország számtalan szakmájának intézményesülését — a recenzens tapasztalatból tudja, hogy ez milyen végeláthatatlan feladat —, legalább utalhatott volna más hivatáscsoportok párhuzamos szervezkedésére. Már csak azért is, mert ez a szempont illeszkedett volna a könyv gondolatmenetébe: a munkásságtól elkülönülni igyekvő magántisztviselő-réteg, amely a munkásságra jellemző érdekérvényesítési formáktól — szakszervezet, sztrájk — többségében idegenkedett, logikus módon fordult más középosztályi, értelmiségi hivatások szervezeti mintái felé. A történelmi-társadalmi kontextusnak van még egy olyan oldala, amelyről a monográfia nem szól. Olyan mértékben nem szól, hogy az olvasónak az az érzése támad: Bódy mintha szándékosan kerülni akarta volna a kérdés bármiféle felvetését. A dualizmus idején a magánalkalmazásnak több okból alacsonyabb volt a presztízse, mint a közszolgálatnak. Ezzel összefüggésben a magántisztviselői foglalkozást a dualizmus-korban igen nagy számban választották zsidók, viszont többnyire elkerülték az ún. úri középosztály gyermekei. Mindez a pálya társadalmi megítélésében is tükröződött. A Horthy-korban azután a köztisztviselői, illetve általában az értelmiségi pályák túltelítettsége miatt egyre több keresztény vállalt magánalkalmazotti, magántisztviselői állást, ami által a dualizmus-kori stigma részben elhalványult. De csak részben, mivel köztisztviselői pályákon továbbra is alig voltak zsidó származásúak, a magántisztviselőknek viszont a többségét, és még a Horthy-korszakban is mintegy a felét ők adták. Ha volt társadalmi szakadék a két réteg között, akkor az ezzel a ténnyel állt összefüggésben. És itt nem elsősorban a származásról van szó, hanem a neveltetésnek, kultúrának, mentalitásnak számtalan kisebb-nagyobb különbségéről, valamint az elkülönülés szubtilis és kevéssé szubtilis formáiról. Bódy statisztikai anyagon alapuló elemzéseiben meggyőzően mutatja meg, hogy a köz-, illetve magántisztviselők lényegi dolgokban hasonlítottak egymásra. Arra azonban nem keres választ, hogy miért foglalkoztatta annyira Erdeit és a korabeli szerzőket a középosztály megosztottsága? Bódy érvelése és Erdei érvelése nem feltétlenül zárja ki egymást. A kérdést