Századok – 2004

Történeti irodalom - Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890–1938 (Ism.: Szívós Erika) VI/1490

TÖRTÉNETI IRODALOM 1495 méltó, hogy a trianoni békeszerződésnek ezek az aspektusai mennyire elsikkadtak a magyar történetírás fő kérdésként kezelt problémái mellett, és hogy a történeti köztudatba mennyire nem szivárogtak be. Miután a magántisztviselő-réteg kialakulását és jogi intézményesülését ismertette, Bódy bemutatja a réteg különféle paramétereit a két világháború között. Főleg budapesti statisztikai anyagra alapozva összehasonlítja a magántisztviselők jövedelmét, lakásviszonyait, kulturális és fogyasztási szokásait, iskolázottságát, családi állapotát, gyermeknevelési stratégiáit a középosz­tály más rétegeinek (köztisztviselők, szabadfoglalkozású értelmiség, ipari és kereskedelmi önál­lók), valamint a munkásságnak hasonló jellemzőivel. Ennek az elemzésnek kettős célja van. Bódy egyrészt arra kíváncsi, hogy joggal tekintette-e magát a magyar magántisztviselő-társadalom a középosztály részének. Másrészt azt a korábbi tézisét kívánja alátámasztani, mely szerint a kö­zéposztály kettéválasztása „polgári", illetve „úri" középosztályra erősen problematikus. A sta­tisztikai anyagból levonható következtetések egyértelműek. Míg a korábbi diskurzusban inkább a magántisztviselők és köztisztviselők különbözőségét volt szokás hangsúlyozni, Bódy elemzésében éppen a — gyakran szembeszökő — hasonlóságok domborodnak ki a jövedelem, az életforma, a családmodell stb. terén. Egyes paraméterektől eltekintve — pl. tipikus iskolai végzettség, feleke­zeti hovatartozás — a két csoportnak Bódy szerint sokkal több köze volt egymáshoz, mint akár a szabadfoglalkozású értelmiséghez, akár az ipari és kereskedelmi önállókhoz. Az életmód terén a nagy választóvonal nem a köztisztviselők és a magántisztviselők, hanem a munkások és a magán­alkalmazottak között húzódott. Mind a köz-, mind pedig a magántisztviselők hajlandóak voltak bármekkora erőfeszítésre annak érdekében, hogy a munkásoktól való elkülönülésük státuszszimbólumait megőrizzék. Erre azért is volt szükség, mert — amint az a statisztikai anyagból világosan kiderül — mindkét réteg jelentős része valójában a középosztályinak tekintett életszínvonal alatt élt. A statisztikai jellegű forrásokból kibontakozó képet kiegészíti a magántisztviselők munka­helyi világának, az ottani viszonyoknak a bemutatása, amely a könyv utolsó fejezetét alkotja. En­nek a fejezetnek — amely a könyvnek egyébként a legéletszerűbb és legolvasmányosabb része — az érdekességét az adja, hogy a világ, amelyet bemutat, a mai olvasó számára egyszerre ismerős és különös. A két világháború közötti vállalatok viszonyai, amint az a könyvből kiderül, egyes dol­gokban kísértetiesen emlékeztetnek arra, ami a mai multinacionális cégek berkeiben zajlik. Ilyen vonás pl. az alkalmazottak rendszeres túlóráztatása. (Annak, hogy ez a teljes kizsigerelésig foko­zódjon, csak a korabeli munkajogi szabályozás vetette gátját, ami egyben a magántiszviselők jó érdekérvényesítő képességét is mutatja.) De ugyanide sorolható a hierarchia kultusza és a vállalati paternalizmus természete is. Másfelől viszont a vállalatok vezetői a személyzeti ügyek és a dolgozókkal való bánásmód terén számos olyan eszközzel éltek, ami ma már teljességgel elfogadhatatlan volna. A vállalatve­zetés például igen nagy mértékben szólt bele az alkalmazottak magánéletébe; s tette ezt a cég jó hírnevének, tekintélyének védelmében. Bevett gyakorlatnak számított például az, hogy a háza­sodni szándékozó alkalmazottnak írásban kellett cége hozzájárulását kérnie a házassághoz; nem volt ritka, hogy a cég kauciót kért a nősülni szándékozó férfi alkalmazottól — akárcsak a hadse­reg a tisztjeitől —, azt biztosítandó, hogy a tisztviselő képes legyen majd megfelelő szinten eltar­tani feleségét és gyermekeit mindaddig, amíg fizetése a megfelelő szintre nem emelkedik. Szintén nem volt ritka, hogy egy vállalat — pl. kereskedőcég vagy biztosítótársaság — magándetektívvel nyomoztatott vidéki fiókjában dolgozó alkalmazottja után, azt elkerülendő, hogy az illető kétes pénzügyekbe vagy rossz társaságba keveredjen. A házassági kaució és a magánnyomozás végső soron hasonló célt szolgált: a cég ezáltal igyekezett elérni azt, hogy alkalmazottai a középosztályi normáknak megfelelő, kifogástalan életet éljenek, s sem anyagi helyzetükkel, sem kétes ügyeikkel ne ejtsenek csorbát cégük hírnevén. (Arról az anyagi kárról nem is beszélve, amelyet az adósságokba keveredett és ezért zsarolható, sikkasztásra hajlamos tisztviselő okozhat.) A vállalatirányítás stílusában, mint látható, a két világháború között jócskán éreztette még a hatását a 19. századi paternalista hagyomány. Aminek megvoltak a — ma már szintén nehezen elképzelhető — jó oldalai is. A dolgozók például igen sokféle címen kérhettek előleget vagy válla­lati kölcsönt: a kiskorú gyermekek szeptemberi iskolakezdése vagy a közelgő karácsony éppúgy legitim indok lehetett egy „áthidaló" kríziskölcsön kérelmezésekor, mint az alkalmazott felnőtt lányának küszöbönálló férjhezmenetele. Bódy az egyes cégek iratanyagából szerencsés kézzel vá­logatta ki azokat az eseteket, amelyeknek segítségével e fejezetben plasztikus, életszerű mozza-

Next

/
Thumbnails
Contents