Századok – 2004

Történeti irodalom - Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890–1938 (Ism.: Szívós Erika) VI/1490

1492 TÖRTÉNETI IRODALOM 1492 A korabeli törvények értelmezése során Bódy kiemeli azt, hogy a kor liberális felfogásának megfelelően a cégtulajdonos és az alkalmazott közötti viszony kölcsönös kötelezettségeket magában foglaló, bár nem egyenlő viszony volt. Ezzel kapcsolatban főként két mozzanatot tart fontosnak hangsúlyozni. Egyfelől azt, hogy a törvények a jogokat szabályozták, a kölcsönös kötelezettségek nagy részét nem: azt, hogy mivel tartozik az alkalmazott a munkaadójának és viszont, magától értetődőnek tekintették, és csak arról rendelkeztek, hogy mi a teendő a kötelességek megszegésének esetén. (Jellemző módon a felmondással kapcsolatos jogok kiemelt hangsúlyt kaptak.) A kölcsönösség jegyében a munkaadó bizonyos keretek között köteles volt gondoskodni alkalmazottjáról. Másfelől a korabeli liberális jogfelfogás a magáncégeknél dolgozó alkalmazottak munkaviszonyát a magánjog részének tekintette, s ebből következően részleteiben nem szabályozta. Más szóval: a liberális jogalkotástól idegen volt az, hogy olyan ügyeket, mint pl. a munkaidő hossza vagy a túlóra és annak kompenzációja, törvényileg szabályozzanak. (Ennek fényében válik érthetővé, miért tanúsítottak a későbbiekben akkora ellánállást a munkaadói érdekképviseletek az olyan törvényekkel, rendeletekkel kapcsolatban, melyek a munkaviszonynak efféle részletkérdéseiről szóltak.) A 19. század végi jogalkotás és joggyakorlat értelmezésének — a fogalmak tisztázásán túl — további hozadéka is van. Bódy elemzése nyomán reális kép bontakozik ki a 19. századi magángazdaság világának egy kevéssé ismert, pontosabban a történeti köztudatban kevéssé élő aspektusáról. A cégek világában uralkodó paternalizmusnak megvolt a jó oldala is: pl. a cégtulajdonos — alkalmazottai hűségéért és szolgálatáért cserébe — kötelességének tartotta, hogy a nála hosszú ideig dolgozó tisztviselőkről idős korukban gondoskodjon, nehéz helyzetekben pedig kisegítse őket. (A tisztviselőkhöz fűződő viszony minden bizonnyal személyesebb és emberibb volt, mint a munkásokkal szembeni tulajdonosi attitűd.) A 19. századi kapitalizmusnak ez az emberibb arca érthető okokból teljesen elsikkadt a marxista történetírásban. Az azt revideáló gazdaság- és társadalomtörténetben pedig általában maguk a vállakozók, a cégtulajdonosok, az ő üzleti, családi stb. stratégiáik kerültek reflektorfénybe (lásd Bácskai Vera, Halmos Károly, Hanák Péter, Kövér György, Lengyel György írásait), és ehhez képest kevés szó esett arról, hogy a gazdaság e kiemelkedő szereplőinek milyen volt az alkalmazottaihoz való viszonyuk. Bódy e fejezetének fontos tanulsága az is, hogy a magyar törvények még a liberális korszakban is bizonyos gátat szabtak a tulajdonosi önkénynek; ha az alkalmazottak jogai korlátozottak voltak is, érdekérvényesítő képességük mégsem a nullával volt egyenlő. Jogi besorolásukat tekintve tehát a magántisztviselők 19. századi elődei többféle kategóriá- I ba tartozhattak, és hosszú ideig tartott, míg a magyar jogalkotás egységes kategóriaként ismerte el őket. Az is időbe telt azonban, amíg maguk a magántisztviselők koherens csoportként kezdtek | el gondolkodni saját magukról. A késő 19. század szemszögéből nézve valóban nehéz lehetett a boltossegédet, a gyár irodai alkalmazottját és a banki osztályvezetőt közös nevezőre hozni, kivált mert a magasabb beosztású, nagyobb presztízsű munkahelyen dolgozó magánhivatalnokok többsége maga is húzódozott attól, hogy az alacsonyabb presztízsű alkalmazotti kategóriákkal közösséget vállaljon. Egy-két évtized leforgása alatt mégis sikerült a magántisztviselők különféle cso- ' portjait meggyőzni arról, hogy érdekeik valójában összefűzik őket. A közös identitás kialakításában nagy szerepet játszottak a „mozgalmárok", azok az emberek, akik megalapították és a későb- I biek során összefogták a magyarországi magántisztviselő-egyesületeket, valamint megindították a szakma saját lapjait. (Megjegyzendő ugyanakkor, hogy noha e vezetők érdemei tagadhatatlanok, ' a könyvben kissé túl hosszú a szervezőmunkájuknak szentelt fejezet; a magántisztviselő-mozgalom mindennapjainak, belső vitáinak stb. hosszas ismertetése helyett a szervezkedés fegyvertényeinek, fontosabb állomásainak bemutatása is elegendő lett volna.) A mozgalom az 1890-es években kezdődött, részben az ekkoriban induló ausztriai szervezkedés hatására. Ekkor tudatosult, illetve fogalmazódott meg a sajtóban nyilvánosan is az, amit a magántisztviselők helyzetük felemásságaként érzékeltek: hogy munkafeltételeik, jogaik sok tekintetben a munkásokéra hasonlítanak, ugyanakkor az általuk végzett munka szellemi jellegű és másféle, magasabb szaktudást kíván; munkaadóik és a társadalom középosztályi életmódot, viselkedési és öltözködési normákat vár el tőlük, ugyanakkor a köztisztviselőkhöz képest sokkal alacsonyabb és bizonytalanabb a jövedelmük, és alig vagy egyáltalán nem részesülnek a közalkalmazottakéhoz hasonló plusz juttatásokban. 1893-ban a magántisztviselőknek saját szaklapjuk, valamint nyugdíjegyesületük lett, és ebben az évtizedben alakultak meg ez első országos egyesületek is a hozzájuk kapcsolódó klubokkal. Ezen egyesületeknek a jelentőségét nem utolsósorban az adta, hogy a szakma lobbijaként működtek; a kormányok már tárgyalópartnernek tekintették őket, s a magání