Századok – 2004

Történeti irodalom - Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890–1938 (Ism.: Szívós Erika) VI/1490

TÖRTÉNETI IRODALOM 1491 rétegtanulmány egyes elemző módszereinek, mint később látni fogjuk, az a jelentősége, hogy Bódy kritikáját empirikus adatokkal is alátámasszák. Érdekes és tanulságos a kétféle (német és magyar) diskurzus egybevetése. Németországban a második világháborút megelőzően a fő kérdés az volt, hogy egy osztályba tartoznak-e a magántisztviselők a munkásokkal, és ha igen, miért különülnek el azoktól mégis. Ezek a kérdések a századfordulón először a szociáldemokrata diskurzus részeként jelentek meg; a weimari köztársaság értelmisége azután tovább boncolta a problémát. (A recenzenst némileg meglepte, hogy a weimari korszak magántisztviselőkről értekező szerzőgárdájában olyan nevek is felbukkantak, mint Erich Fromm vagy Siegfried Kracauer.) A magántisztviselőknek szerintük — a dolgozó osztályok részeként — voltaképpen a munkásokkal kellett volna szolidaritást vállaniuk, és csak hamis tudatuknak köszönhető, hogy a valóságban sokkal inkább voltak hajlamosak munkaadóikkal azonosulni. Bódy ezt az irányzatot összefoglalóan ideológiakritikai megközelítésként azonosítja. Az utóbbi évtizedek német társadalomtörténete szintén a magántisztviselő-réteg jellemzőjeként könyvelte el a lefelé való elhatárolódás igényét. Németországban a magántisztviselők a 19. század végétől kezdve mintegy kivívták azt, hogy a munkásoktól elkülönülő rétegként ismerjék el őket. Ez annál is inkább sikerült nekik, mivel a munkaadóknak is érdekében állt, hogy cégeiken belül a fenntartsák a tisztviselők kiváltságait és megerősítsék bennük különállásuk tudatát; hiszen így a konfliktushelyzetekben (pl. sztrájk) biztosak lehettek abban, hogy a irodai alkalmazottaik nem a munkások oldalára fognak állni. (Hasonló okokból az állam is támogatta a magántisztviselők mozgalmát.) A magántisztviselők hierarchiáján belül, illetve a magántisztviselő-tulajdonos viszonyban bizonyos rendies minták erősödtek meg, amire a német történetírás különféle magyarázatokkal szolgált. A társadalomtörténészeket az is izgatta, hogy a későbbiekben miért lett olyan sok német magántisztviselő náci szimpatizáns. Van, aki ezt összeköti a fenti jelenséggel - pl. Jürgen Kocka: ő a Sonderweg-elmélet jegyében azt az álláspontot képviseli, hogy a német magántisztviselők azért vonzódtak egy náci típusú tekintélyuralmi rendszerhez, mert polgári értékrendjük csökevényessége, rendies hagyományaik és a körükben általános tekintélytisztelet és szolgalelkűség erre ösztönözte őket. Bódy rámutat arra, hogy Magyarországon a magántisztviselőkről szóló kortárs diskurzus más irányt vett, mint Németországban, és a későbbi történettudomány is más összefüggésben tárgyalta e réteget. Bár a század első évtizedeiben Magyarországon is előtérben állt az a kérdés, hogy a munkásosztály tagjai-e a magántisztviselők, „az első világháború után [...] magántisztviselő és munkás különbségének problémája háttérbe szorult" (35. old.). A magántisztviselőkről ekkortól fogva a középosztály-viták keretei között esett leginkább szó. A huszadik század második felének történetírására e tekintetben a legnagyobb hatást — közvetve vagy közvetlenül — Erdei Ferenc kettőstársadalom-elmélete gyakorolta. Erdei mélyen megosztottnak látta a magyar társadalmat és azon belül a középosztályt, és a magántisztviselőket általában annak „polgári" oldalán helyezte el (szemben pl. a köztisztviselőkkel, akiket a „történelmi" vagy „úri" középosztályba sorolt). Bódy kritikusan viszonyul a kettős középosztály-elmélethez. Könyvének egyik deklarált célja éppen az, hogy megmutassa, mennyi mindenben hasonlítottak a magántisztviselők a köztisztviselőkhöz, és hogy az utóbbi csoport az előbbit számos tekintetben mintaadó rétegnek tekintette. Hogyan alakult ki tehát a magántisztviselő-kategória Magyarországon? A dualizmus kezdeti időszakában még nem létezett ilyen. Bódy A magántisztviselők előtt című fejezetben a dualizmus-kori (illetve az azt megelőző) jogi szabályozáson keresztül mutatja be azt, hogy a korabeli jogfelfogás hová is sorolta azokat az alkalmazottakat, akiket a későbbi korszakokban magántisztviselőként definiálnak majd. Érdeme e fejezetnek, hogy világosan elmagyarázza, értelmezi a korabeli jogi kategóriákat; ezen értelmezések olvastán derül ki, hogy jelentésük mennyire nem magától értetődő. (Pl.: „A kereskedő- vagy iparossegédi mivoltot a végzett munka természete után ítélték meg, tehát egy könyvelő a gyárban is kereskedősegéd maradt" - 73. old.) Bódy jól érzékelteti a nem munkás alkalmazottak köztes helyzetét, jogi státuszuk felemásságát. A kereskedősegédeket, iparossegédeket és az ún. fontosabb teendőkkel megbízott segédeket bizonyos többletjogok illették meg a gyárban vagy a kisebb műhelyekben dolgozó munkásokhoz képest, ám a munkás, illetve alkalmazotti kategória között húzódó választóvonal nem volt kimondottan éles. A tisztviselők, alkalmazottak nagy részének munkaviszonyát, jogait a dualizmus korában az 1872-es ipartörvény és az 1875-ös kereskedelmi törvény, majd az 1884-es új ipartörvény szabályozta.