Századok – 2004

Beszámoló - Hajdu Tibor: Emlékezet és valóság. A magyar politika vezéralakja a világháborúban VI/1454

1461 · TUDOMÁNYOS KONFERENCIA AZ I. VILÁGHÁBORÚRÓL A párt külügyi titkára, Buchinger Manó, aki a legtöbb személyes felelősséget is érezhette, nem kerüli meg a kérdést, és a magyar szociáldemokrata pártot azzal védi, hogy még Fritz Adler szerint is jobb volt, mint osztrák elvtársai. Bár igyekszik kiemelni azt, amit később is vállalni lehetett, azért leírja: „a háború nagy katasztrófája szigorú önkritikát és önvizsgálatot, valamint a jövőbe mutató gondolatokat is váltott ki az egyes országok munkáspálijaiból. Becsületes megnyugtatást kerestek, vajon nem történtek-e mulasztások vagy hibák a mi saját táborunkban, s mit kellene vagy lehetne tenni, hogy az esetleges hibákat vagy mulasztásokat a jövőben ki lehessen küszöbölni."16 Garami Ernő elég későn ugyan — két évvel a háború kitörése után — világosan és őszintén kifejtette a pártvezetés és a maga véleményét. Eszerint a párt tiltakozott a háború ellen, egészen Oroszország hadbalépéséig. „Az orosz beavatkozás pillanatában nálunk is megtörtént az, ami ugyanakkor megtörtént Ausztriában és Németországban és ami megtörtént a német hadüzenet pillanatában Franciaországban: az invázió fenyegető rémének elhárítását a párt mindenáron való és legelső rangú feladatának ismerte el, ezt nyíltan ki is mondotta, és attól a pillanattól fogva mindentől tartózkodott, ami ennek útjába nehézségeket gördíthetett volna. [..] a veszedelemnek ez a pillanata egy csapásra háttérbe szorította azt a politikai kérdést: kié a diplomáciai felelősség, mely ország kormánya bűnösebb a háborúban? Közeledő ellenséges haderők megállítására nincs más mód, csak a fegyveres." És kimondta azt is, amit nem illett a I háborús sajtóban: hogy mi az orosz győzelem tétje. Az ország sértetlen megtartása a munkásságnak is érdeke, és „kétségtelen: ha a központi hatalmak most győznek, akkor ez lesz a legutolsó alkalom, amelyet a történelem a Habsburg monarchiának nyújt, hogy egykori birodalmának rudimentumszerűen megmaradt részeit a demokrácia erőinek segítségével ismét fejlődő, erősödő államszervezetté tegye."1

7 Érdekes lett volna, ha Garami megragadja az alkalmat, hogy az MSZDP 1914-es álláspontjának ezt az őszinte kifejtését szembesítse a párt háború utáni véleményével I 1922-ben megjelent forradalmi memoárjaiban. Ehelyett a könyvet a háború végével kezdi, felidézve Kunfival együtt Andrássy palotájában tett látogatását 1918. október végén, mikor felajánlották Andrássynak: „amennyiben hajlandó mint külügyminiszter keresztülvinni a rögtönös fegyverszünetet, ha hajlandó azonnal béketárgyalásokra való felhívást intézni az ántánthoz és hajlandó ezt a két lépést megtenni akkor is, ha Németországgal emiatt szakítani kellene, akkor az alakulóban levő Nemzeti Tanács őt mint külügyminisztert nemcsak elfogadni, hanem erőteljesen támogatni is hajlan[ dó. Andrássy erre olyan választ adott, amilyent vártunk tőle. Kijelentette, hogy az azonnal való fegyverszünetet katasztrófának tartaná és kijelentette, hogy nem hajlan-1 dó Németország nélkül egyetlen lépést sem tenni. Becstelen dolog volna ebben a pillanatban cserben hagyni szövetségesünket. Én ilyen becstelen dologra nem vállalkozom. Ha ezt kell csinálni, csinálja meg más, én nem."1

8 Alig néhány nap telt el, és nem más, de Andrássy maga követte el külügyminiszterként ezt a „becstelenséget". Mégpedig hiába - eredménytelenül. 16

Buchinger Manó: Küzdelem a szocializmusért. I. köt. A magyar munkásmozgalom hőskora. Budapest, Népszava 11946], 222. 17

Garami Ernő: Magyarország és a háború. Szocializmus 1916. március. 12., 16. 18

Garami Urnő: Forrongó Magyarország. Leipzig-Wien, Pegazus, 1922. 13-14. (Hasonmás kiadás: [Budapest] Primusz, 1989.)