Századok – 2004

Beszámoló - Magyar–brit kapcsolatok 1848-tól napjainkig. A Londoni Magyar Kulturális Központ és a Londoni Egyetem Közép-Kelet-Európai Tanszéke által 2004. április 16–17-én megrendezett konferenciáról (Beretzky Ágnes) VI/1431

1436 BESZÁMOLÓ ganda közötti nézetkülönbségeket. Míg ugyanis a magyar revíziós szervezetek, a közvélemény, sőt tulajdonképpen a hivatalos magyar kormány is a „mindent vissza" alapján álltak, Rothermere már 1927. augusztus 30-án megjelent, második cikkében világosan kifejtette: „Amit Magyarországnak követelek, nem más, mint az alapvető igazságosság. Az 1918 előtti határok visszaállítása szóba sem jöhet. Magyarországnak meg kell fizetnie a vereség árát. [...] Azonban teljesen jogos és elfogadható igénye, hogy visszakapja többségében magyarlakta területeit [...]." Az integrális revízióhoz való ragaszkodás volt részben az oka annak, hogy a harmincas évek elején, a revindikáció szalonképesebbé válásával sem sikerült a megélénkülő magyar propagandának a Foreign Office-t a magyar revízió melletti nyílt kiállásra bírni. A Horthy-korszak külpolitikáját elemző Bátonyi Gábor8 is kiemelte, hogy 1933-as angliai előadókörütján maga Bethlen is a „nagy változások" szükségességét hangsúlyozta, mellyel nemcsak a brit külügyminisztérium, de még a magyarbarát képviselőcsoport sem tudott azonosulni. Lord Newton például a következőket írta naplójába: „Ez [a nagyrevíziós terv] éppen a revindikáció ellenzőinek malmára hajtja a vizet - a Titulescukéra, akik még csak megfontolás tárgyává sem hajlandók tenni az ügyet". A magyar revízió angliai elfogadtatásának sikertelenségéért azonban — Bátonyi szerint is — legalább ennyire okolható Hitler hatalmi pozícióba kerülése. Az agresszív revindikációs politikát hirdető kancellár tevékenysége „visszafelé sült el", hiszen tovább rontotta a négy nagyhatalom egyetértésén alapuló magyar revízió esélyeit. Nagy-Britannia ugyanis 1933 elején még hajlott a versailles-i igazságtalanságok orvoslására, az idő előrehaladtával azonban egyre kevésbé akarta a náci diktatúrát revíziós engedményekkel erősíteni. A trianoni békeszerződés megváltoztatásának gondolata — mint ismeretes — csak 1937-től, a Neville Chamberlain vezette konzervatív kormány beiktatása után vált ismét szalonképessé Nagy-Britanniában. Az új kormány appeasementpolitikájából következő müncheni konferencia — mint ahogy Péter László professzor szemléletesen érzékeltette — a végletekig kiélezte a Csehszlovákia létrejötténél bábáskodó, s a status quóhoz mereven ragaszkodó Seton-Wat- son, valamint a méltányos revíziót helyeslő Carlile A. Macartney viszonyát. Utóbbi, miután tudomására jutott, hogy Münchenben a britek és a franciák nem támogatják a magyar követelések napirendre kerülését, szeptember 19-én levelet írt a Timesnak, melyben hangsúlyozta, hogy a magyar igények figyelmen kívül hagyása „igen szigorú a magyar kisebbségre nézve, mivel őket legalább annyira, mint a németeket, akaratuk ellenére csatolták hozzá Csehszlovákiához". Mivel a meggyengült Csehszlovákia — vélekedett — mái· nem képes az 1919-ben neki szánt Németországot ellensúlyozó szerepet betölteni, a legcélszerűbb az lenne, ha a Felvidék magyarlakta területei és a gazdaságilag Budapest felé gravitáló Kárpátalja visszaadásával a térségben megteremtenék az együttműködés reális alapjait. Seton-Watsont olyannyira sokkolta a levél, hogy fiatalabb kollégájával minden kapcsolatot megszakított. Macartney pedig válaszlevelében hangsúlyozta: „Egy ismeretség nem lehet egyoldalú, ezért nem tehetek többet, mint reménykedem, 8 Bátonyi Gábor: British Foreign Policy and the Problem of Hungarian Revisionism in the 1930's. Kézirat.