Századok – 2004

Figyelő - Deák István: Hadviselők és ellenállók VI/1417

FIGYELŐ 1423 mérföldnyire Rómától, annyira meglepték a németeket, hogy egy magányos amerikai dzsip egy hadnaggyal és a sofőrrel a főországúton minden nehézség nélkül bejutott Rómába és onnan sértetlenül vissza is tért. Katz idézi Kesselring vezérkari főnökét, Siegfried Westphal tábornokot, aki később azt írta, hogy mindez megdöbbentette a németeket, hiszen "senki sem tudott volna megállítani egy merész előőrsöt abban, hogy behatoljon a Szent Városba". Az amerikai parancsnokok azonban sajnos haboztak, Kesselring pedig elég nagy sereget tudott összegyűjteni az ellentámadás megindításához. Az olaszországi német hadsereg mindössze néhány nappal azelőtt adta meg magát a Szövetségeseknek, hogy a teljes német haderő letette a fegyvert 1945 májusában. Ezt megelőzően jelentős gerillatevékenység folyt az ország északi részében, elsősorban a kommunista partizánok jóvoltából, akik nagy területeken tudták megvetni a lábukat. Claudio Pavone és más történészek szerint valódi polgárháború dúlt a partizánok és a fasiszták között, amelyet mindkét oldalon számos atrocitás kísért. A bíróság előtt Kesselring és Kappler egyaránt a „felülről jött parancsokra" hivatkozott, ám ekkorra a nürnbergi Nemzetközi Bíróság már elutasította ezt a fajta védekezést, és még a háború alatti német katonai rendszabályok is világossá tették, hogy a felsőbb parancsok nem törvényesítik a gyilkosságot és más emberellenes cselekedeteket. Komoly vita folyik azonban arról, hogy az Ardeatinebarlangokban elkövetett mészárlásokat a nemzetközi jog alapján igazolni lehet-e. Az 1907-es hágai Nemzetközi Egyezmény, amely szabályozta a megszállók és a megszállt ország polgári lakossága közötti kapcsolatokat, leszögezte, hogy az utóbbiaknak engedelmeskedniük kell a megszállók által kiadott ésszerű parancsoknak. Ilyen módon az ellenséggel való kollaborálást bizonyos mértékben szükségesnek tartotta. Ami a civil ellenállást illeti, az egyezmény mindössze ellenséges invázió alatt tartotta azt legálisnak, s akkor is kizárólag abban az esetben, ha a gerillák, egyenruha híján, valamilyen megkülönböztető jelzést vagy karszalagot viselnek, nyíltan hordják a fegyvereiket, jól felismerhető parancsnoki struktúrával rendelkeznek, s betartják a hadviselés nemzetközi szabályait. A második világháború alatt egyetlenegy földalatti harcosnak sem fordult meg a fejében, hogy betartsa ezeket az előírásokat. Am egyértelműen következett a hágai egyezményből az is, hogy a megszálló hatalomnak jogában áll a fenti szabályok megszegőit közönséges bűnözőkként kezelni. A túszszedés, s így a túszok agyonlövése sem volt szükségszerűen törvényellenes; végül is, akár még aránylag humánus lépésnek is fel lehet fogni, ha a véletlenszerű bosszúval és megtorlással hasonlítjuk össze. Ezt a jogot elismerték az amerikai katonai hatóságok által rendezett egyik úgy nevezett utólagos nürnbergi perben, amikor Wilhelm List tábornagyot és több más, a délkelet-európai hadszíntéren működő német parancsnokot állították bíróság elé. Am a bíróság nem mondta meg, hogy az egy-egy katona halála miatti megtorlás alkalmával hány túsz kivégzése elfogadható. A második világháborúban a németek által a Szovjetunióban és a Balkánon követett gyakorlattal összevetve a Kesselring által alkalmazott 10:1 arány nem mondható a legbarbárabb lépésnek. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy a háború vége felé, majd a német megadást követően, a Szövetséges megszálló erők — különösen a franciák és a szovjetek — maguk is szedtek és