Századok – 2004

Figyelő - Deák István: Hadviselők és ellenállók VI/1417

FIGYELŐ 1419 hanyagolható volt (habár később Észak-Olaszországban a partizánok sok bajt okoztak a németeknek), hanem az ellenállók önfeláldozó hősiessége. Monarchista tábornokok és fiatal kommunista értelmiségiek kockáztatták az életüket az akciók során, s amikor elfogták őket — ahogy a többség előbb vagy utóbb erre a sorsra jutott — a „Koch-banda" német és olasz tagjainak és Herbert Kappler SS-alezredes Gestapójának legszörnyűbb kínzásai alatt sem törtek meg. A Szövetségesek Róma 1944. június 4-én történt elfoglalását megelőzően többször is bombázták a fővárost. A támadások során több ezer ember meghalt vagy megsebesült, a lakosság pedig egyre jobban elkeseredett - nem is annyira az emberéletekben és a vagyontárgyaikban okozott károk miatt, hanem inkább azért, mert a légi bombázások ténye arra utalt, hogy a felszabadítás még késik. Valójában a Szövetségesek ügye általános népszerűségnek örvendett, ám az ellenállók által remélt általános náciellenes felkelésre soha nem került sor, mivel a rómaiak többsége egyszerűen a túlélést választotta; e tényt Katz jobban kiemelhette volna. Igaz azonban az is, hogy a német és az olasz fasiszták meglehetősen elszigetelve érezték magukat a fővárosban, ami csak növelte a partizán provokációra adott válaszuk kegyetlenségét. A németek leghasznosabb szövetségese a jelek szerint a pápa volt, aki mindenekelőtt azt akarta, hogy a Vatikán semlegességét elismerjék, hogy Róma ne szenvedjen károkat, s hogy a felszabaduláskor ne a kommunisták vegyék át a hatalmat. A fenti okok miatt XII. Pius még akkor sem emelte fel a szavát, amikor 1943 októberében a szeme láttára deportáltak ezernél is több római zsidót, akik pedig hagyományosan a katolikus egyházfő védnöksége alatt álltak. Hozzá kell azonban tenni, hogy a pápa nem tiltotta meg azt, hogy több ezer más római zsidót rejtsenek el templomokban, kolostorokban és zárdákban, valamint katolikus egyházi személyiségek oltalma alatt. A római zsidóság egy részének deportálásáról elég jelentős tudományos irodalom született, közülük is kiemelkedik Susan Zucotti Under His Very Windows: The Vatican and the Holocaust in Italy (New Haven, Yale University Press, 2000) című műve. Katz a témához néhány új levéltári dokumentummal is hozzájárul. Ugyanakkor meggyőzően mutatja be, hogy a rómaiak milyen nagy mértékben bíztak a pápában, akiben a város megmentőjét látták. Valóban, a pápa jelentős szerepet játszott abban, hogy a németek nyílt várossá nyilvánították Rómát, amiből nem csupán a lakosság, hanem a Szövetségesek is hasznot húztak, mert júniusban gyakorlatilag puskalövés nélkül foglalhatták el a várost. A Szövetségesek közül a britek vonakodtak a leginkább attól, hogy Rómát hivatalosan is megszentelt földnek tekintsék, ám abban az összes hadviselő fél hallgatólagosan megegyezett, hogy a várost a lehető legnagyobb elővigyázatossággal kezeljék. Rómát aránylag kevés kár érte, nem több, mint Párizst ahol a helyi német parancsnokság tagadta meg Hitler utasításának a végrehajtását a város felgyújtására. Róma esetében pedig Hitler a jelek szerint maga is el akarta kerülni a nagyarányú pusztítást. A németek ugyanakkor kíméletlenül bántak Belgráddal, Leningráddal és Varsóval, Budapestet pedig gondolkodás nélkül kitették az elhúzódó ostromnak. A Via Rasella-i merénylethez és az Ardeatine-barlangokban végrehajtott mészárláshoz hasonló események majdnem mindennaposoknak számítottak Kelet- és Délkelet-Európában. Olyan nyugati országokban, mint Olasz-