Századok – 2004

Figyelő - Deák István: Hadviselők és ellenállók VI/1417

1418 FIGYELŐ likus egyházfő „emlékének meggyalázásáért". Amint Katz könyvében utal is rá, a per majdnem börtönbe juttatta őt. Katz bölcsen az 1943. július végi események ismertetésével indítja könyvét, amikor III. Viktor Emánuel király, a hadsereg főparancsnoksága és a Fasiszta Nagytanács Rómában megbuktatta és bebörtönözte Mussolinit, aki az országot és a fasiszta mozgalmat romlásba vitte. Röviddel ezután az új kormány titkos fegyverszüneti megállapodást kötött a Szövetségesekkel, akik ekkorra már Dél-Olaszországban állomásoztak, majd a király az újonnan kinevezett miniszterelnök, Pietro Badoglio marsall társaságában a Szövetségesek által megszállt területre menekült. Az utasítások nélkül maradt olasz katonai parancsnokok nem akadályozták meg sem a német hatalomátvételt, sem azt, hogy Mussolinit egy csapat német ejtőernyős kiszabadítsa. A szabadlábra került Mussolini azonnal bejelentette egy fasiszta köztársaság megalakítását az észak-olaszországi Salö-ban. A sikeres német ellenlépéseket az Albert Kesselring tábornagy vezetése alatt végrehajtott ragyogó katonai hadműveletek tették lehetővé. Ezek során a németek nem csupán megállították a Szövetségesek katonai előrenyomulását, hanem sikeresen lefegyverezték és fogságba is ejtették a számbeli fölényben lévő olasz katonaságot. A németek pozíciói Dél-Olaszországban október közepére erősebbek voltak, mint korábban, amikor Olaszország még a nácik szövetségese volt. Katz sorra bemutatja azokat az óriási nehézségeket, amelyekkel a többnemzetiségű — brit, amerikai, lengyel, francia, kelet-indiai, ausztrál, új-zélandi, brazil és marokkói — Szövetséges csapatok szembesültek a hegyes-völgyes olasz terepen. A két egymást követő partraszállás Rómától délre 1943 szeptemberében Salernónál és 1944 januárjában Anziónál majdnem katasztrófába torkollott, mert a Szövetségesek összetorlódott járművei egymást akadályozták a mozgásban, a hadvezetést pedig megosztotta a britek és az amerikaiak féltékenykedése, miközben a németek keményen ellenálltak. A Szövetségeseket sújtotta az a körülmény is, hogy a normandiai partraszállás előkészítéseként a legjobb csapatokat fokozatosan kivonták Olaszországból. Amikor a Szövetségesek végül 1944 májusában áttörték az olasz frontot, az Ötödik Hadsereg amerikai parancsnokának, Mark Clarknak az önzése meghiúsította, hogy körbezárják és megsemmisítsék a német erőket. Clark számára az ellenség legyőzésénél sokkal fontosabb volt az, hogy a briteknél előbb érjen Rómába; legalábbis ezt állítja Katz és számos katonai szakértő. Miután Róma teljesen kormányzat nélkül maradt, az ún. Nemzeti Felszabadítási Bizottság próbálta kitölteni a hatalmi űrt. Az ellenállási ernyőszervezet a jelentősebb antifasiszta politikai pártok képviselőiből verbuválódott, ám miközben a Bizottságot a pártok közötti rivalizálás gyakran megbénította, a Bizottság égisze alatt működő, s annál sokkal aktívabb Katonai Bizottság habozás nélkül akciót rendelt el. Itt, csodálatosképpen, az elkötelezett antikommunista katonatisztek együtt tudtak működni haladó katolikusokkal, baloldali szocialistákkal, sőt még a kommunista GAP Központtal is. Az összes partizáncsoport közül a legjobban szervezettek, a legbátrabbak, és a legkíméletlenebbek a kommunisták voltak, akik forradalmi helyzetet kívántak teremteni és egyszer s mindenkorra meg akarták változtatni Olaszországot. Ami igazán számított — ahogyan azt Katz is hangsúlyozza — az nem az ellenállás sikere volt, amely katonai szempontból el-