Századok – 2004

Jelen időben a múltról - Randolph L. Braham: Mentőakciók Magyarországon. Mítoszok és a valóság VI/1393

MENTŐAKCIÓK MAGYARORSZÁGON. MÍTOSZOK ÉS A VALÓSÁG 1395 ban is, valamint a háború után. A viták ma is éppúgy lázba hozzák a történészeket, mint a laikusokat. Számos tudományos és polemikus tanulmány dolgozta fel e mentőakciók mítoszait és valóságát. Ezek a következők: (1) Budapest zsidóságának megmentése; (2) 1 684 zsidó megmentése az ún. Kasztner-csoportban; (3) 18 000 zsidó Strasshofba való átirányítása; (4) nyolcvan prominens közösségi és hitközségi vezető megmentése Freudiger Fülöp által; (5) a Weiss- és Chorin-család megmentése; valamint (6) „sok ezer" magyar zsidó átszöktetése a magyar-román határon. Magyar és más hivatalos személyek csak egy akcióban, igaz, a legnagyobb szabásúban, Budapest zsidóságának a megmentésében vettek részt. Feltűnően távol maradtak az akcióktól a magyar zsidóság országos vezetői, éppen azok a személyek, akik a németek által létrehozott Központi Zsidó Tanács vezetőségét alkották. Freudiger volt az egyetlen kivétel, ő azonban az Kichm^nn-Sonderkorrimando egyik tisztjéhez, Dieter Wislicenyhez fűződő személyes „barátságát" főleg saját maga, családja és legközelebbi barátainak megmentésére használta fel. Az, hogy a zsidóság országos vezetői sem a Holokauszt előtt, sem annak hónapjaiban nem vállalkoztak mentőakciókra, sőt, még a mentésre irányuló vésztervek kidolgozásával is adósak maradtak, a magyar zsidóság „aranykorában" meghonosodott elgondolásaikból és attitűdjeikből következett. Meggyőződéssel hitték, hogy a kormányzó konzervatív-arisztokrata elittel kiépített kapcsolataik bizton megóvják a magyai· zsidókat attól a sorstól, amely Európa más országaiban sújtotta hittestvéreiket. A két elit kölcsönösen előnyös, szimbiotikus kapcsolata biztonságérzetet keltett a zsidókban, miközben hazafias érzületeiket és asszimilációs hajlandóságukat is növelte.3 Miután a magyarokkal vállvetve harcoltak 1848—49-ben az ország függetlenségéért, a magyarországi zsidók igen fontos részt vállaltak az ország modernizálásából, kultúrájának felvirágoztatásából, s ami még ezeknél is fontosabb, hozzájuttatták az alapvetően feudális arisztokrata-dzsentri vezetőréteget ahhoz a csekély politikai többséghez, amelyre a soknemzetiségű királyság kormányzásában annak feltétlenül szüksége volt. A magukat „mózeshitű magyarokként" meghatározó zsidók még az etnikai-nemzeti kisebbségek elmagyarosítására irányuló kormányzati törekvésekben is vezető szerepre vállalkoztak.4 A hálás és egyre hazafiasabb zsidók, de különösen a vezetőik, egykönnyen szemet hunytak a fölött, hogy az ország konzervatív-arisztokrata elitje — minden felvilágosult látszata ellenére — alapvetően antidemokratikus és reakciós alakulat, amely még köszönőviszonyban sem áll a tolerancia vagy a pluralizmus gondolatával. A vezető elit és a zsidó elit „társadalmi szerződése" tehát ingatag, egyoldalú és rövid életű volt. A konzervatív-arisztokrata elit még formálisan is csak addig tartotta magát ehhez a „szerződéshez", amíg politikai és gazdasági érdekei dik-3 Paul Ignotus, a kitűnő író megjegyzése szerint az „aranykor" magyar zsidói „még a magyaroknál is magyarabbakká váltak", 1. Ignotus, Paul: Hungary. London, Benn, 1972. 93. A neves brit történész, Robert Seton-Watson is így vélekedett, amikor az 1908-ban megfigyelhető magyar nacionalizmusról így írt: „ma a magyar sovinizmus két bástyája a katolikus egyház, illetve a zsidóság", idézi Mendelsohn, Ezra: The Jews of East Central Europe Between the World Wars. Bloomington, Indiana University Press, 1983. 91. 4 Jászi Oszkár, a világhírű szociológus gyakran írt „a zsidók intoleráns (magyar) nacionalizmusáról", amely szerinte a háború előtt jelentősen hozzájárult a magyarok és a nemzetiségek viszonyának elmérgesedéséhez, 1. Mendelsohn: uo.