Századok – 2004

Jelen időben a múltról - Randolph L. Braham: Mentőakciók Magyarországon. Mítoszok és a valóság VI/1393

1396 RANDOLPH L. BRAHAM tálták, a zsidó vezetők azonban teljes mértékben kötelezőnek tartották, hiszen ez kezeskedett a zsidóság biztonságáról. Bebeszélték maguknak, hogy a civilizált és lovagias magyarok sohasem fogják elfeledni, mit köszönhet nemzetük 1848 óta a zsidóság politikai, gazdasági és kulturális szolgálatainak. Az, hogy mennyire egyoldalú és rövid életű volt ez a „szerződés", az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. évi összeomlása után azonnal megmutatkozott.5 Bár a magyar kormányzó elit egyértelműen nullifikálta az első világháború után, a zsidó vezetők úgy csüggtek rajta, mintha még mindig létezne, és szilárdan kitartottak háború előtti hazafiasságuk mellett. Átmeneti eltévelyedést láttak a frissen elfogadott Numerus clausus törvénycikkben (ez volt egész Európa első zsidóellenes törvénykezése a háború után) éppúgy, mint a kérészéletű kommunista diktatúra után fellángolt antiszemita atrocitásokban, amelyekben Horthy vezette ellenforradalmárok is kitűntek. Ragaszkodva hazafiasságukhoz, a zsidó vezetők az ország belügyeibe való durva beavatkozásként hevesen elutasították, hogy nemzetközi zsidó szervezetek a békeszerződések megsértése címén büntető akciókat kezdeményezzenek Magyarország ellen. A magyarországi zsidóság országos vezetősége még akkor is kitartott lojális álláspontja mellett, amikor a náci Németország nyomdokain haladó Magyarország 1938-tól egyre súlyosabb zsidóellenes intézkedésekbe kezdett. Az egyre szorongatóbb zsidóellenes törvények lavináját úgy értelmezték, hogy azok csupán „a kor szellemét" tükrözik vissza, továbbá úgy okoskodtak, hogy „érthető" ezek némelyikének, de talán valamennyinek is a parlamenti elfogadása az adott nemzetközi helyzetben, azon felül pedig „szükségesek" ezek az intézkedések, hiszen kifogják a szelet külföldön a nácik, idehaza pedig a nyilasok és szövetségeseik vitorlájából. Miközben a zsidóság vezetői sokat háborogtak „az új rend" nevében elkövetett kilengéseken — 1941 és 1944. márciusa között magyarok mintegy 60 000 zsidó halálát okozták —, továbbra is szilárdan hitték, hogy a lovagias Magyarországon elképzelhetetlen mindaz, ami a zsidókkal Lengyelországban és más, náci kézre került európai országokban törtérit. Osztoztak vezetőik derűlátásában a magyarországi zsidók, még a cionisták is. Alapvetően biztonságban érezték magukat. Kállay Miklós kormánya (1942. március 9 - 1944. március 19.) következetesen elutasította a németek makacsul ismételt követelését, hogy Magyarország is tegye magáévá „a zsidó kérdés végleges megoldásának" programját. 1943. őszére a zsidók — a vezetők éppúgy, mint a tömegek — még a korábbinál is biztosabbak voltak abban, hogy ha gazdaságilag végsőkig kifosztva is, de túlélik a háborút. Derűlátásukat támasztotta alá, hogy 1943. januárjában és februárjában Voronyezsnél és Sztálingrádnál a szovjet csapatok felmorzsolták a magyar, illetve a német erőket, majd pár hónappal később Olaszország is kapitulált. Tovább fokozta derűlátásukat, hogy úgy vélték, még a független Magyarország és a náci Németország szövetségesi viszonya is biztonságuk mellett szól. 5 Theodor Herzl, a modern cionizmus Budapesten született megalapítója, előre megérezte ezt. 1903-ban, Mezei Ernőhöz, a magyar Parlament egyik zsidó képviselőjéhez írott levelében megjósolta, hogy „a sors keze a magyar zsidóságra is le fog csapni. Minél később történik ez, minél nagyobb erőre vergődik addig a zsidóság, annál kíméletlenebb és keményebb lesz a csapás, és annál vadabbul fog lesújtani. Nincs menekvés." Mendelsohn: 94.