Századok – 2004

Krónika - Perjés Géza (1917–2003) (Hausner Gábor) IV/996

KRÓNIKA 997 ravalót adott neki. Kapcsolata Szalaival — akit 1950-ben ugyancsak eltávolítottak az egyetemről, sőt évekre be is börtönöztek — később is megmaradt. Mást talán megtört volna az ezt követő majd tíz év kitaszítottsága: a Ganz-gyári és a kórházi segédmunka, de Perjés Gézát nem olyan fából faragták. A tudományból való kényszerű száműzetés éveiben kezdte összegyűjteni későbbi munkáinak anyagát. Érdeklődése akkoriban fordult végérvényesen a hadtörténelem, mindenek előtt a török kor és a Rákóczi-szabadságharc története felé, s akkoriban születtek első tanulmányai is Esztergom 1706. évi ostromairól és az ostrommal kapcsolatos hadműveletekről (1954), Balassi Bálintról, a katonáról (1955). Már közel állt a negyvenhez, amikor ezek a pályakezdő írások megjelenhettek. A viszontagságos, elhúzódó pályakezdést követően Perjés Géza 1957-ben tért vissza a tudományos életbe. Az időközben rehabilitált Szalai Sándor támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa lett, majd 1962-ben a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárába került. Ott, a KSH menedéket jelentő falai között dolgozott egészen 1982-es nyugdíjazásáig, olyan kollégák megtisztelő érdeklődésétől kísérve, mint Dávid Zoltán és Fügedi Erik. A magányban, visszhangtalanul eltöltött évek után végre bekapcsolódhatott a történetírás és a hadtörténet hazai és nemzetközi fórumainak munkájába, s hamarosan sorra születtek jelentős munkái. Egyenes alakja, nyílt szelleme mind gyakrabban tűnt fel a Történettudományi Intézet vitáin, ahol néhány igaz barátot, de nem kevés ellenfelet is szerzett. A 60-as 70-es évek fordulóján több alkalommal részt vett a nemzetközi hadtörténész-kongresszusokon, hozzászólásai jelentős visszhangot keltettek. A katonai döntés és a valószínűség Montecuccolitól és Zrínyitől Clausewitzig címmel 1970-ben Moszkvában elmondott referátuma miatt azonban éles bírálatok érték szovjet és nyugatnémet részről is, aminek az lett a következménye, hogy többé nem engedték szóhoz jutni őt. Az évtized végén kirobbant Mohács-vita nyomán véleményével itthon is egyedül maradt, és a hazai történésztársadalomban is elszigetelődött. Mindez azonban nem szegte sem vita-, sem alkotókedvét. Nyugdíjazását követően is aktív maradt, akkoriban lett tagja a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztő bizottságának, s abból a megfontolásból kiindulva, hogy a dokumentumfilm a 20. század történelmének igen fontos forrása, elnöke, később tagja a Történelmi Filmalapítványnak. Megemlítendő, mert elkötelezettségét jól jellemzi, hogy a rendszerváltás első éveiben a Honvédelmi Minisztérium Für Lajos mellett működő tanácsadó testületét is vezette. Élete folyamán nyolc önálló kötete és mintegy hetven tanulmánya jelent meg, utóbbiak közül több mint egy tucat angol, francia és német nyelven, rangos külföldi folyóiratokban. Mohács könyvét az angol mellett török nyelvre is lefordították. Ezek és a nemzetközi kongresszusokon elmondott referátumai hosszú időn keresztül a legismertebb magyar hadtörténésszé tették őt szerte a világban. Történetíróként a háború előtti magyar hadtörténetírás legjobb hagyományait s kiváltképpen és vállaltan Markó Árpád kezdeményezéseit folytatta. Kezdetben érdeklődése a Rákóczi-szabadságharc eseményeire, Zrínyi katonai működésére és hadtudományi műveire koncentrálódott. Korai dolgozatai közül elméleti igényességével és hatásával egyaránt kiemelkedik a Zrínyi Miklós hadtudományi munkáinak kiadása elé írt Zrínyi Miklós, a hadtudományi író című