Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Tringli István: A szent királyok szabadsága. A középkori történelmi tudat és a történelem-hagyományozódás sajátosságai 809
844 TRINGLI ISTVÁN Ettől a történelemszemlélettől felesleges számon kérni azt, hogy miért nem tartotta fenn azoknak az előzményeknek az emlékét, amire a Szent István-i szabadságok épültek. Hogy saját jószágaik jövedelméből hadakozó, nemzetségben élő „nemesek", másoknak alávetett, fegyverforgató Jobbágyok" és szolgarendű szolgáltatónépek Szent István elődei alatt is éltek az' országban, hogy életüket olyan jogok szabályozták, amelyek később is tovább éltek, ebbe a gondolkodásmódba beilleszthetetlen volt. Az is csak zavarta volna e felfogást, ha számon tartotta volna, hogy pl. a várjobbágyok helyzete csak a 11. század későbbi évtizedeiben alakulhatott ki. Váijobbágyok nélkül a 13. század végéig elképzelhetetlen lett volna Magyarország hadserege és kormányzata, ez tehát az ország alapberendezkedéséhez tartozik, ezt pedig más nem alkothatta meg, mint István király, így a várjobbágyok szabadsága Szent István szabadsága - szólt a gondolatmenet. A lázadó erdélyi parasztok történelmi tudata semmivel sem volt fejletlenebb. Szent Istvánnak természetesen nem volt semmiféle, a jobbágyok szabadságáról szóló, a királyi levéltárban rejtegetett privilégiuma, erről szóban sem tett semmiféle rendelést a szent király, így a hagyomány sem tarthatta fenn ezt. A lényeg az volt, hogy a jobbágyok úgy tudták, hogy van ilyen, ezáltal úgy gondolták, hogy remélt jobb helyzetük a királyság alapintézményéhez tartozik. A középkor végére az elméletben is jártas jogászok egy külön fogalmat alkottak, hogy egyes kivételezett rendelkezéseket a többi végzéstől megkülönböztessenek. Magyarországon a somogyvári konvent formuláskönyvének Mátyás-kori glosszája őrizte meg ennek emlékét. A glossza a törvény (lex), a szokás (consuetudo), a jog (ius) és a végzés (decretum) különbségéről értekezik. A szerző szerint a törvény a szent királyok végzése, ami az ország alapintézményeivel foglalkozik. Megfogalmazása szerint: „A törvényt az ország eredetének (origo regni) kell biztosítania, merthogy azt mind a szent atyák (sanctipatres) rendelték el."152 Ebben a definícióban együtt találjuk a szent királyok szabadsága első két típusának mindkét alkotóelemét: az ország eredetét és a szent atyákat, aki ebben az esetben nem az egyházatyák, hanem a szent királyok. A középkorvégi törvény fogalma tehát megegyezett az igazi szent királyok szabadságaival. A lexet értelmező jogász természetesen nem az egyedi, pl. a pannonhalmi apátság szabadságaira gondolt ekkor, hanem olyan általános, sokakat érintőekre, mint a nemesek vagy más néven az ország szabadságára. A glossza értelmezéséhez azonban rögtön hozzá kell fűzni, hogy ez a következetes szóhasználat addig tartott, ameddig a szerző a jogforrások elméletével foglalkozott. A középkori gyakorlati jog nemcsak a jogforrások hierarchiáját nem ismerte, hanem az elnevezésekkel is szabadon bánt: törvény, jog és szokás vagy törvény és végzés, sőt akár jog, szokás és szabadság egymást magyarázó, gyakran felcserélhető fogalmak voltak. A szent királyoknak azonban nemcsak az volt a szerepük, hogy a szabadságokat ők adományozták és emlékükre való hivatkozással fenntartották a szabadságokat. Ha ugyanis az uralkodó elmulasztotta volna feladatát és nem őrizte meg a libertásokat, főleg ha azokat kisebbítette, az szankciókkal járt. A legismertebb 152 Et sic differentia est inter legem et consuetudinem ac ius et decretum. Lex enim debet firmari secundum originem regni, quitquid est sanctitum per sanctos patres. - Bónis György: Bevezetés DRH 1301-1457. 54.
