Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Tringli István: A szent királyok szabadsága. A középkori történelmi tudat és a történelem-hagyományozódás sajátosságai 809
810 TRINGLI ISTVÁN fogalmaink szerint inkább az irodalomhoz tartozott — pedig végképp hiányzott innen. Béla király névtelen jegyzője a Gesta Hungarorum bevezetőjében arról írt, hogy diákkorában barátjával együtt olvasgatta Dares Phrygius Trója-regényét. Ez a könyv azonban nem volt a tananyag része, a két ifjú önszorgalomból olvasta el ezt a saját korában közkedvelt múvet. A történelem szerepe a tudományok közt és az oktatásban csak a középkor végén növekedett meg jelentősebb mértékben, és ebben komoly szerepe volt a humanizmusnak. A história azonban csak hosszú folyamat eredményeképpen a 18. század végére vált történettudománnyá, ekkorra alakult ki ugyanis az ehhez szükséges forráskritikai rendszer. Néha a középkori történetírók is fenntartásokkal fogadták forrásaikat, de eljárásuk nagyon távol állt az újkori történeti kritikától.3 A történelem mégis áthatotta az egész társadalom gondolkodását. Nem a tudományos történetírásra jellemző, önmagáért való történelemtudása volt, hanem folklorisztikus.4 A szó ne tévesszen meg bennünket, nem azt jelenti, hogy csak a paraszti, egyáltalán csak az alsóbb társadalmi csoportokra kiterjedő világnak volt ilyen történelemképe. Kizárólag a társadalom alsóbb szintje számára létező, a társadalmi elittől lényegesen eltérő kultúra amúgy sem volt.5 A folklorisztikus történelemszemlélet legfontosabb sajátossága, hogy céltudatos és gyakorlatias. A középkor végére már pontosan nem értett szimbólumoknak és adomáknak eredetileg mind volt valamilyen tartalmuk és ezek nagyon is gyakorlati céllal rendelkeztek. Nem véletlenül szoktuk emlegetni a hagyományos társadalom" és a hagyományos világ" kifejezéseket az ipari forradalom előtti Európa társadalmának leírásakor. A hagyomány itt egy mindenre kiterjedő régi és jó rendet jelentett. A történelmi tudás elengedhetetlenül szükséges gyakorlati ismeret volt. Ismerete hozzátartozott a mindennapi élethez és a létfenntartáshoz. A nemesi társadalomban ilyennek számított a birtok eredetének ismerete, a birtokszerző őstől való leszármazás számontartása. Egyik legtipikusabb példája ennek a magyar nemzetségek hagyományőrzése.6 A folklorisztikus történelemszemlélet és a tudós történetírás nem vált el élesen egymástól, hanem kölcsönösen hatottak egymásra. Ez a történeti tudat erőteljesen jogias volt; célja a jogok fenntartása és konzerválása volt. A középkorban azonban a jog alatt is mást értettek, mint később. Nem a tudós jogról volt szó, hanem az élet szinte minden területére kiteijedő szabályrendszerről. A kiváltságot, a mások jogától eltérő előjogot pedig különösképpen meg kellett tartani az emlékezetben. A folklorisztikus történelem elsősorban szóbeli úton hagyományozódott, az írásbeliségnek csak kiegészítő szerep jutott, az is inkább a középkor végén. A 3 Bernhard Lasch: Das Erwachen und die Entwickelung der historischen Kritik im Mittelalter (vom VI.-XII. Jahrhundert). Breslau 1887. 4 Bernad Guenée: Histoire et culture historique dans Г Occident médiéval. Paris 1980.; Hans-Werner Goetz (Hg.): Hochmittelalterliches Geschichtsbewußtsein im Spiegel nichthistoriographischer Quellen. Berlin 1998.; Franz-Reiner Erkens: Hochmittelalterliches Geschichtsbewußtsein? Ein kritischer Versuch. Mittellateinisches Jahrbuch 2000. 5 Peter Bürke: Népi kultúra a kora újkori Európában. Bp. 1991. 39. 6 Tringli István: Akos sátorhelye - Ákosudvarhelye. In: Magyaroknak eleiről. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk. Piti Ferenc, szerkesztőtárs Szabados György. Szeged 2000.
