Századok – 2003
TÖRTÉNETI IRODALOM - A magyar történelem tizenegy + egy kötetben (Ism.: Veszprémy László) 774
776 TÖRTÉNETI IRODALOM a kitűnő íráskézséggel rendelkező szerző találóan megfogalmazta „Magyarország már kilépett a kelet, a steppe világából, de még nem érkezett meg nyugatra.". A 12. századi kötet a sorozat egészének szándékaival ellentétben sokkal inkább „klasszikus" kronologikus szerkezetűre sikeredett, amit a forrásanyag többszörösére növekedése indokolhat. A korszakban az ország kétségkívül a kelet-közép-európai régió vezető hatalma lett (egy régión belüli áttekintő fejezet minden egyes kötetben helyet kaphatott volna, s ezt is a szerkesztés egyik nagy hiányosságának tekintjük!), hihetetlen energiát fektettek a területi expanzióba, a halicsi és balkáni befolyás növelésébe. Mégis, a 12. század a megelőző század szerves folyatása, annak kiteljesedése volt. A királyi hatalom túlsúlya töretlen maradt: tulajdonába tartozott az ország területének 70%-a, a világi főurak 15%-al részesedtek. A 13. századi kötet tanúsága szerint e század fordulatot hozott a „nagyfokú stabilitás"-sal jellemezhető 12. századhoz képest, mind társadalmi mind politikai tekintetben. Szépen mutatja be a kötet, hogy az idő alatt szinte semmivé lett a korábban roppant királyi birtokállomány, szétesett a királyi vármegye szervezet. A szerző szerint, s szerintünk is, ez azonban mégsem a bomlás és pusztulás százada volt. A mongol pusztítás (1241/42) után az ország erőtartalékai, energiái egy új világ kiépülését tették lehetővé. A növekedés, gyarapodás, terjeszkedés egy olyan berendezkedés alapjai vetette meg, aminek számos eleme 1848-ig azután tovább is élt. Nagy szerepet szán a nyugatról érkező kihívásoknak, egyúttal az onnan érkező telepesek hullámainak. Az akkori átalakulás sok tekintetben a hospesek szolgáltatta minták sikeres meghonosodásának tekinthető (8. o.), mégha később úgy látja, hogy a siker titka a Szent István-i berendezkedés egyediségében, masszív erejében rejlett, s az átépítéshez „mintát nem közvetíttek a vendégtelepesek" (193. o.). A korszakot joggal tekinti egy nagy modernizációs folyamatnak, amely II. András trónra lépésével vette kezdetét. Talán valóban nem helyes az Árpád-kor végét az 1301-et követő mélyponttal azonosítani, hiszen a központi hatalomban volt annyi erő, hogy felvegye a harcot a tartományurakkal, s két évtized alatt helyre állítsa az ország megbomlott egységét. Valóban, 1320 körűire „zárultak le és teljesedtek be a 13. századi átalakulás nyugati mintákhoz igazodó gazdasági és társadalmi folyamatai". Ha a 14. századi kötet szerzője a kezdőévben még igazodott a hagyományos kronológiához, a záróévet illetően már merészebben, azt 1403-ben találta meg, a Zsigmond-i konszolidáció kezdetekor. Mégha talán túlzás is az országot a kontinens vezető nagyhatalmai közé sorolni, tény, hogy az Anjouk évszázada páratlan sikeres, nyugodt időszak volt az ország életében. Külön is kiemelnénk, hogy Bertényi Iván az első, aki külön fejezetben próbálja az európai történelmi fejlődésben elhelyezni a hazai fejleményeket, s hasonlóképpen külön fejezeteket szentel a kulturális életnek; nem kevésbé szerencsés módon mutatja be a demográfia helyzetre vonatkozó eltérő becsléseket, s tér ki a legújabb szakmai vitákra, mint a telekkatonaság vagy a királyi birtokadományok körüli ütköző nézetekre. (Más kérdés, hogy „hadügypolitika" magyar szó nemigen létezik, a Szent György-lovarend meg éppen a legelső nem egyházi lovagrend volt Európában, legalábbis a kérdésben szakértőnek tekinthető Boulton szerint). Már e kötet kapcsán is felmerülnek bizonyos általános szerkesztési apróságok: pl. egyik kötetben Szentmárton szerepel, majd a másikban Pannonhalma, az egyikben Felvidék a másikban Felföld olvasható, hol használják a sajátosan lengyel betűket, hol nem, Györffy György vezeték nevét hol rövid, hol hosszú „ő-vel írják (stb.). Különösen nehéz helyzetbe került Draskóczy István, akinek két olyan hosszan trónon lévő uralkodó korszakát kellett bemutatni, akikről külön-külön is monográfiákat írtak, nem is beszélve a török-probléma bemutatásáról s az eseménytörténet 1526-ig való nyomon követéséről. A kötetben előre kerültek a tematikus fejezetek, ami a jól ismert korszakot a szakértő számára is izgalmas, számos kévésé ismert részletre rámutató olvasmánnyá teszik (falvak, városok, nemesek, egyház, király és rendek). Ennek az árát a kötet végére került bel- külpolitikai fejezet fizeti meg, ami a teijedelmi korlátok mellett azért tűnik vértelenebbnek (nincsen például hely a kenyérmezei győzelem jelentőségére stb.), mert a kötet tematikai részében az események, összefüggések egy részét óhatatlanul érinteni kellett, s újólag való szóbahozásuk nem kis problémát jelenthetett. A kitűnő tematikus fejezetek egyúttal a kultúrának sem hagytak sok teret (a szerző valószínűleg kényszerűen visszafogni kényszerült tollát), ami legalábbis a budai Friss-palota és Mátyás korszakáról szólva, hagy némi hiányérzetet az olvasóban. Könnyen lehet, hogy a megoldás a terjedelem alapos megnövelése, két fél-kötetbe foglalása lehetett volna. Mondanivalója persze a rövid 16. század (1526-1606) szerzőjének sem maradt kevesebb, hiszen all., 19. és 20. század mellett az ország történetében éppen a 16. hozta a legtöbb, legnehezebb és hosszú időre kiható változást. Pálffy Géza műve, talán a számos előtanulmánynak, a hazai török-kutatás számos nagy alakjának is köszönhetően, a sorozat legsikerültebb és legátgondoltabb
