Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - A magyar történelem tizenegy + egy kötetben (Ism.: Veszprémy László) 774

775 TÖRTÉNETI IRODALOM kötetek nyomdai megjelenése, tipográfiája, sőt szerkesztési elvei is közel azonosak. Lehetőség szerint törekedtek arra, hogy a századok tárgyalása ne szigorúan kronologikus és politikatörténet centrikus legyen, hanem a történelem „szereplői", a jobbágyok, a polgárok, a nemesek, a főurak, az egyház, a dinasztia, a gazdaság és kultúra, a mindennapok bemutatásán keresztül adjon képet a múltról, persze közben a szükséges köztörténeti ismerteket is megadva. E szempontok alkalmazása nyilván az egyes szerzők alkatától és íráskézségétől, nem utolsósorban a tárgyalt korszak jellegétől függött: ez utóbbi okból a feladat különösen az eseménydús 15. században bizonyult nehezen megvalósíthatónak. Meglehet, Zsigmond és Mátyás korát egy vékonyka kötetben tárgyalni önmagában is merész kísérlet, hiszen e kötet irodalomjegyzéke is bátran lehetett volna többször olyan hosszú. Az irodalomjegyzék vonatkozásában is eltértek a szerzői stratégiák: van, ahol csak a legszükségesebb magyar nyelvűeket vették fel, van, ahol a nehezen elérhető külföldi oszmanológiai szakmunkák is ott sorakoznak. A köteteket az uralkodók időrendi és leszármazási táblája, irodalomjegyzék és példamutató módon név- földrajzi névmutató zárja. Ha a sorozat alapvetően népszerűsítő, a legújabb szakirodalmat hasznosító, informatív jellegére gondolunk a kötetenkénti két térkép minden bizonynyal kevés, miként a szöveg közé táblázatok, grafikonok, diagrammok kívánkoztak volna. (Ez utóbbi megjegyzésünk a legkomolyabb szakmai kifogásunk is egyben, hiszen egy jól megválasztott grafikon többet érhet és hatásosabb lehet egy hosszabb fejezetnél is. A táblázatok használhatóságát a 16-17. századi, illetve a legújabb kori kötetek bizonyították, de talán még ezekben is kevés található). Talán nem ártott volna a sorozat köteteiben nagyobb teret engedni az alternatív nézetek, vélemények összefoglalásának, pl. a magyar őstörténet, az ország korai népességének kérdésében, a huszadik századi magyar történelem egyes alakjainak és eseményeinek értékelésében stb. (amik általában csak mint „helytelen, történelmietlen nézet stb." kerülnek említésre). Ez utóbbi megjegyzés különösen igaz lenne a környező országok magyar történelem-felfogásának bemutatásakor (már, ahol egyáltalán történt ilyen kísérlet, noha a magyar történészek sosem mulasszák el megfedni külhoni kollégáikat a magyar felfogás elhallgatása miatt). Ha a teijedelemi korlátok elbírták volna, talán a nem szakértő olvasóban is tudatosította volna, hogy a kutatás és nézeteink, nézőpontok, hangsúlyok és kérdőjelek elhelyezése változnak, s ami a legfontosabb módosulnak, bizonyos kérdésekben. Persze, hogy nem a történelem, hanem mi változunk, de közben az olvasó elé táruló történeti panoráma sokszor teljesen új lesz. Érdekes, hogy a szerzők egy része nem értette meg a „kitekintés"-fejezet jelentőségét, amiben módja nyílt volna — bizonyos következetesen alkalmazott szempontokat követve — összefoglalni mondanivalójának súlypontjait, s egyúttal az olvasót átvezette volna a következő korszakba, anélkül, hogy az egy előző kötet teljes átolvasására kényszerülne. Egy új kiadásban e látszólag „súlytalan" fejezeteket érdemes lenne összecsiszolni s újra gondolni. Jelen ismertetésben is tudatosan törekedtünk e fejezetek használatára, hiszen egyfajta összegzésének gondoljuk a leírtaknak. Itt utalunk a sorozat néhány kötetéről a „Századok" folyóirat hasábjain korábban megjelent alapos és részletes ismertetésre (vö. Tóth Sándor László a 9-10. századról Századok 2002: 2. sz. 494-498.; Thoroczkay Gábor a 11. századról Századok 2001: 2. sz. 500-505.) Helyes döntésnek tekinthető, hogy a magyar történelem leginkább vitatott, forrásait tekintve legszegényebb korszakát, a 9-10. századot egy kötetben tárgyalták a szerzők. A korszak lényegét a szerzők abban látják, hogy a 9. században, a kazár fennhatóság idején létrejött a nomádállam első formája: a fejedelemség. E fejedelemség a 10. század első évtizedeiben volt a legerősebb, amit a kalandozó hadjáratok bizonyítanak. A század közepén már hatalma gyengült, s a „Magyar Birodalom" törzsi keretek között élt tovább. A század végének politikai váltása a magyarság szempontjából élet és halál kérdése volt, miközben a kereszténység is lassan kezdett terjedni közöttük. A szerzők úgy látják, hogy a magyarság életét a honfoglalás nem változtatta meg lényegesen. Ekkora a kavarokkal együtt lOOezres lélekszámú népesség lehetett, akikről már korábban leváltak a Baskíriában, a Kaukázuson túl, majd a Balkánon maradt néptöredékek. Finnugor eredetű nyelvet beszéltek, de „minden más vonatkozásban „a steppei török népekre hasonlítottak. Az igazi törést a nyugati orientáció, a kalandozások abbamaradása, a keresztény térítés, a nomád gazdaság válságából következő életforma váltás jelentette, aminek következményei azonban jócskán átnyúltak a 11. századba. Ali. századi kötet valóban a megkezdett változások folyamatát (nomadizmus visszaszorulása, állam- és egyházszervezés eredményei, latin kulturális fejlődés) mutatja be, amelyek az élet minden területére kiterjedtek. A Kárpát-medence népessége a század végére megduplázódott, a medencének egyre nagyobb területeit vonták be a gazdasági életbe és politikai igazgatásba. Mint