Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Mítoszok; legendák; tévhitek a 20. századi magyar történelemről (Ism.: Borhi László) 768

768 TÖRTÉNETI IRODALOM A kötet mellékletei többek között közlik a választókerületi beosztást, az ott megválasztott képviselőket, a képviselőház bizottságait, az 1848-ban történt tizenöt név szerinti szavazás során történt állásfoglalásokat. Utóbbi Hermann Róbert összeállítása, aki egyszersmind az egész kötet alapos lektora volt. Huszonnyolc szerző munkájának összefogásával és az egész kötet szerkesztésével elismerésre méltó munkát végzett Pálmány Béla, a parlament levéltárosa. A Magyar Országgyűlés kiadásában megjelent kötet azt is jelzi — a többi, általa támogatott történeti tárgyú kötettel, kiállítással együtt —, hogy a magyar parlament nem feledkezik meg saját múltjáról és arról a felelősségről, amely saját hagyománya gondozását illetően terheli. Gergely András MÍTOSZOK, LEGENDÁK, TÉVHITEK A 20. SZÁZADI MAGYAR TÖRTÉNELEMRŐL Szerk.: Romsics Ignác Budapest, Osiris Kiadó, 2002. 406 o. Megismerhető-e a történelem? Feltárható-e a történeti események közötti ok-okozati összefüggés, vagyis meg lehet-e azokat a tudomány eszközeivel magyarázni? Vagy létezhet-e ugyanazon történeti korszaknak eseménynek több, egyformán érvényes feldolgozása? Mi a fikción alapuló irodalom és a „tényekre" támaszkodó történetírás viszonya, egyáltalán megkülönböztethető-e a kettő egymástól? Ezekre az egyáltalán nem szokványos, de annál inkább izgalmas, és a történetírás alapjait érintő kérdésekre keresi a választ Romsics Ignác az általa szerkesztett, a mítosz és valóság viszonyát feszegető kötet bevezető tanulmányában. A történeti relativizmus a társadalmi elbizonytalanodás talaján kedvez a történelmi mítoszok gyártásának. Ezek közé tartoznak például a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos csak nehezen cáfolható legendák. Ugyanakkor Romsics szerint a történész képes arra, hogy szakmája fortélyai, személyes elfogulatlansága folytán „meggyőző erejű" értelmezést adjon a múltról, és ezzel elejét vegye annak, hogy a múltat a napi politika szolgálatába állítsák. A politika és a történeti mítoszok közötti kapcsolat kiváló példája Horthy István balesete, amelyet a legkülönbözőbb politikai áramlatok igyekeztek a maguk javára kihasználni. Olasz Lajos lendületes, izgalmas, a kor belpolitikai útvesztőjében nagyszerűen tájékozódó tanulmánya forrásokkal bizonyítja, hogy a különféle összeesküvés elméletek nem állják ki a tudományos vizsgálódás próbáját, így az sem, amit a korabeli kommunista propaganda állított, nevezetesen, hogy az ifjú kormányzó-helyettest Hitler gyilkoltatta meg. Ifjabb Bertényi Iván tanulmánya az ügyész alaposságával veszi górcső alá a politikai gyilkosság áldozatává lett Tisza István szerepét az első világháború kirobbanásában. Bertényi arra a megalapozott következtetésre jut, hogy bár a magyar miniszterelnök a kezdetben ellenezte a háborút Szerbiával, később mégiscsak vállalta a háború kockázatát a Monarchia fenntartása végett, bár az is igaz, hogy nem számolt egy összeurópai katonai konfliktus lehetőségével. Kiderül, hogy hazai és külföldi ellenfelei tévedtek, amikor benne vélték felfedezni a pusztító háború egyik legfőbb felelősét. Némileg szakítva szerzőtársainak empirista módszertanával, Romsics Gergely a szövegelemzés eszközeivel veszi górcső alá a Monarchia felbomlásával kapcsolatos osztrák, illetve magyar emlékiratokat. így azt az általa „óosztráknak" nevezett mítoszt, amely egyszerre hangoztatja a szeretett államalakulat bomlásának organikus folyamatszerűségét, amely váratlanul, tragikus hirtelenséggel következett be. Romsics egy-egy szöveget nem önmaga jogán, annak az empirikusan megismerhető világhoz való viszonya, hanem szerzőjének feltételezett tudatállapota alapján értelmez. Romsics lélektani mélységeket is feltáró tanulmánya az egyén és a történelem bonyolult viszonyának átgondolására ösztönöz. Visszatérve az egyesek által naivnak nevezett empirikus módszerhez, Ablonczy Balázs Trianon főszereplőinek (Apponyi, Clemenceau) szerepét igyekszik diplomáciai iratok alapos elemzésével tisztázni. Megállapítja, hogy a határok kijelölésében Clemenceau vélt magyarellenessége nem játszott szerepet. Zeidler Miklós a két világháború közötti magyar külpolitika újraértelmezését kísérli meg a mozgástér-kényszerpálya fogalmak mentén. Az általa revideálni kívánt szerzőkhöz hasonlóan túlhangsúlyozza a magyar külpolitika szerepét hazánk sorsának formálásában, a nemzetközi környezet alakulása nem kap kellő hangsúlyt. Úgy érzem, a strukturális realizmus elemzési módszereinek felhasználása és a német-szovjet viszony alakulásának figyelembe vétele nélkül aligha lehetséges a régi paradigma hatásos bírálata, illetve újjal történő helyettesítése.