Századok – 2003

FIGYELŐ - Donáth Péter: Hagyomány és korszerűség 749

FIGYELŐ 755 viták nyomán a pedagógiai programok, helyi tantervek igencsak különböző mértékű, viszonylag korlátozott mozgásterét eredményezte/ígérte; a korábbi évtizedek „hivatal-típusú" iskolájával szemben az új oktatatási törvények hangsúlyozzák a nevelésben-oktatásban érintett csoportok — a pedagógusok, a szülők, a tanulók (hallgatók) — bevonásának, részvételének szükségességét az intézménnyel kapcsolatos helyi döntésekbe. (173-174.) Eltérő álláspontok érvényesültek azonban az e célra létrehozott/létrehozandó szervezetek (iskolatanácsok, iskolaszékek) szerepkörére, valamint a tanügyigazgatás korábbi rendszerének átalakítására vonatkozóan. Hazánkban — ismétlődő viták és időszakos visszarendeződési kísérletek közepette — megszűnt a hagyományos szakfelügyelet, és lépések történtek a központi és helyi irányítás összehangolt tevékenységét biztosítani hivatott űn. kétszintű irányítás bevezetésére. Csehországban, Lengyelországban és Szlovákiában viszont napjainkban is tovább él az erős központi irányítás, amit dekoncentrált oktatásügyi hatóságok segítenek. Ezen a téren szembeötlő leginkább az „európai minta" nemzeti hagyományoktól és időszerű politikai szándékoktól sem független eltérő interpretációja, ami az állami szerepvállalásnak, a különböző politikai filozófiákhoz és politikai érdekekhez kötődő eltérő értelmezésével magyarázható. Az eötvösi hagyományok és az uniós csatlakozás szempontjait hangsúlyozó szerző szerint „kívánatos lenne térségünkben az állami szerepvállalásnak politikai csoportérdekektől, hatalmi megfontolásoktól és pártharcoktól független újragondolása. Az elérendő cél — a Kelemen Elemér által konzekvensen értelmezett európai gyakorlatnak megfelelően — a jogharmonizációra is törekvő jogi szabályozásban, az oktatásügyi stratégia és a fejlesztési prioritások meghatározásában, a minőségbiztosítás elveire alapozott, új típusú tartalmi szabályozásban, a finanszírozás átfogó megoldásában, valamint a pedagógusképzés, a továbbképzés, a pedagógiai szolgáltatások és a pedagógiai információs rendszer támogatásában, fejlesztésében és a közvetlen beavatkozástól tartózkodó közhatalmi magatartásban jelölhető ki." (175. Kiemelés tőlem - D.E) Szerzőnk nem rejti véka alá, hogy milyen komoly akadályokkal kell megküzdeni az oktatás-nevelés fejlesztés ezen pontosan és nagyvonalúan körvonalazott inherens szempontjainak optimális érvényesítéséért. Mindenekelőtt azért, mert a kelet-közép-európai országok a rendszerváltozásból, s a vele járó gazdasági szerkezet- és piacváltásból adódó gazdasági nehézségek, a nemzeti jövedelem, az elosztható erőforrások és az életszínvonal jelentős visszaesése, majd lassú, (rendkívül differenciált) javulása körülményei között keresték/keresik az oktatással kapcsolatos közös teherviselés és a költségmegosztás arányait az állam, a különböző iskolafenntartók és a „fogyasztók" között. Szembesülniük kellett azzal, hogy az oktatás csak részlegesen piacosítható, s azzal is, hogy a hivatkozási alapul szolgáló „európai minták" az állam közvetlen és közvetett gazdasági szerepvállalására vonatkozóan igencsak különbözőek, s hogy az utóbbi években csökkenteni próbálják az oktatási kiadásokat, új szponzorokat keresnek, s a szféra egészében érvényesíteni kívánják a gazdasági racionalitás, a költség-hatékonyság szempontjait. Forráshiányos körülmények között a finanszírozás normatív formáinak bevezetése sem akadályozhatta meg az ágazat helyzetének folyamatos romlását, az oktatásügy (és a benne foglalkoztatottak) relatív és abszolút elszegényedését. Sú-