Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Tandori Mária: Angol pártok és parlamenti csoportok az 1780-as években 715
716 746 TANDORI MÁRIA hiedelem fenntartásán.7 6 A tipikus vidéki úr a 18. században jórészt tory volt: fő működési területe az egyházközség maradt. Tisztelte a trónt, de kelletlen volt a „német király" udvara iránt: nem is látogatott el oda (igaz, nem is hívták), passzív rezisztenciába vonult. A kormányt sem kedvelte - mivel onnan is kiszorult. Már csak a saját, maradék tekintélye érdekében is mélyen hitt az autoritásban, de mindig a fennálló központi kormányzat ellenében77 . A hatalomtól jórészt annak korruptsága miatt fokozottan távol tartotta magát, a hatalom körei pedig egyre inkább lenézték. A század második felében írja Horace Walpole: ,Jgazából minden értelmes tory, akit én valaha is ismertem, vagy jakobita volt, vagy whiggé lett, torynak csak a hülyék maradtak'",78 így következett be az, amire már fentebb utaltunk: 1714 és 1760 között a két párt szerepét az egymással marakodó whig csoportok töltötték be.79 Legalább két jelentősebb, de számos kisebb frakció létezett párhuzamosan: az 1720-as években a „Junto-whigek" csatáztak a Walpole-Townshend-whigekkel, később a Pelham- és Bedford pártok vették át a stafétát, még később Lord Chatham és Lord Rockingham hívei, az 1780-as években pedig ez utóbbiak és Lord Shelburne hívei. 1760 után a whigek elvesztették furcsa, megosztott egyeduralmukat, de a frakciózásba úgy belejöttek, hogy a „Király Barátai"-val szemben, ellenzékben sem bírtak leszokni róla. Bonyolította a helyzetet, hogy a számtalan csoport nagy része kérészéletűnek bizonyult: percenként fuzionáltak és szakadtak. Ha hoszszabb-rövidebb időre szövetségre léptek is valamely harmadik fél ellen, a vezetők és tagok rivalizálását nem sikerült felszámolni, s ez hamarosan bomláshoz vezetett. Ráadásul a „párttagok" még gyakrabban változtatták színüket. Egyetlen dologban értettek egyet biztosan, de paradox módon ez is csak viszály forrása lett: mind szentül meg volt győződve arról, hogy ő az egyetlen igazi whig. Vitáik során pedig a legkülönbözőbb elnevezésekkel próbálták csoportosítani önmagukat és egymást. Bürke magát „mérsékelt whignek"80 vallotta, Pitt magát „független whig"81 -nek, de Fox szerint tory volt. Fox ezt természetesen sértésnek szánta: Pitt erre a régens-vita időszakában azzal a fenyegetéssel válaszolt, hogy Foxot „whigteleníti".82 A parlamenti viták során gyakran hangzottak el ilyen mondatok: „ha nem szavazol velem, nem is vagy whig". A legsúlyosabb érv ez volt: „ha te whig vagy, nekem torynak kell lennem". Ha a legsúlyosabb sértést, a „tory"-t mellőzték is, még akkor is számos lehetőségük maradt az árnyalásra: nevezték egymást régi és új, udvari és vidéki, buzgó és mérsékelt, alkotmányos és forra-76 John W. Derry: Politics in the Age of Fox, Pitt and Liverpool. Basingstoke, Macmillan, 1992. 7. 77 Sir Lewis Namier: England in the Age of the American Revolution. London, Macmillan, 1963. 182-183. (alábbiakban Namier) 78 idézi: Pares, 72. 79 Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az 1714 előtt hatalmon lévő toryk is több frakcióra szakadtak. A következő csoportokról történt említés: Udvari-, Churchill-, Harley-, Rochester-, Nottingham-, October Club- és Country-torykat emlegettek. Ld. J. C. D. Clark: Revolution and Rebellion: State and Society in England in the 17th and 18th Centuries. Cambridge, Univ. P, 1986. 149. 80 Robert T. Oliver: Four Who Spoke Out. Syracuse, Univ. P, 1946. 164-165. 81 Britain and the French Revolution, ed. H. T. Dickinson London, Macmillan, 1989. 7. 82 B. W. Hill: Fox and Burke: The whig party and the Question of Principles = English Historical Review, 1974. (89.) 18. (alábbiakban Hill)
