Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Fenyő István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon (Ism.: Gergely András) 504

506 TÖRTÉNETI IRODALOM vazatot adna a városoknak (a legtöbb város szomszédaival együtt jut majd egy-egy szavazathoz), a centralisták pedig kétannyit, harminckettőt. (A konkrét szövegekben szereplő szám azonban mindig közelebbi vizsgálatot érdemel, mivel egyes tervek minden megyének két-két szavazatot szántak, s így a városoknak juttatandó voksokat is duplán számították!) Már nagyobb különbség, hogy amíg a nemesi liberálisok zöme a szavazatjog kibővítését a városok belső reformjához kötné (belső igazgatásuk demokratizálása), a centralisták ezt a belreformot elválasztanák országgyűlési szavazataik kibővítésétől. Utóbbiak nem félnek a konzervatívok felülkerekedésétől a városokban, mivel követeik megválasztását a polgárok széles körére bíznák, akik majd utasítás nélkül érkeznének az országgyűlésre. Vagyis nagyobb bizalmuk van részint az iránt, hogy a városokban (pontosabban a polgárjoggal rendelkezők körében) fellelhető demokratikus potenciál, részint az iránt, hogy „Bécs", a birodalmi kormány nem fogja befolyásolni a városi követválasztásokat. Szerintük ugyanis amíg a megyékben van befolyásolható „nemesi proletariátus", a városokban polgáijoggal (vagy egy új rendszerű követválasztói joggal) rendelkezők vagyona, műveltsége kizáija majd a durva befolyásolást. - Ezzel szemben a megyei követek zöme viszont aggódott a városok politikai véleménynyilvánításának jövendőbeli alakulását illetően, hiszen azt a kormányfelügyelet alatt álló, oligarchikusán működő, önmagát kiegészítve választott városi vezetés befolyásolhatta. Kisebb hangsúlyt kap ugyan, de megfontolásaik mélyén ott rejlik az is, hogy a városok többsége német, s esetleg a Bécs iránti „német" szolidaritás felébe kerekedik a városiak egyébként „logikus" reformbarátságának. Elvileg aligha dönthető el, hogy kinek van „igaza", hiszen egyik megoldás kipróbálására sem került sor. Fenyő István, jelezve ugyan e problémákat, a döntő mozzanatokat a valóságos problémák helyett az előítéletekre, a nemesség városok iránti bizalmatlanságára vezeti vissza (224-225., 228.). Noha ezek is szerepet játszottak, s az is tény — amit Fenyő hangsúlyoz — hogy a centralisták jobban ismerték a „várost", de nem biztos, hogy utóbbiak észrevették, hogy a dinamikus városi fejlődésből esetleg éppen a polgáijoggal rendelkezők maradnak ki, s lesznek elzárkózóak. A polgári morál pedig a gyakorlatban nem bizonyult magasabbrendűnek, mivel a legtöbb városban a korrupciós összefonódások folytán királyi biztosok vezették — olykor évtizedekig — az igazgatást. A megyékben erre ritkábban került sor, s az itteni politizáló elit maga gondoskodott, ha kellett, a megtisztulásról. A nemzetiségi kérdés pedig — mint Fenyő dokumentálja — a centralisták politizálásában mindvégig alárendelt jelentőségű maradt, a nemzetiségek beolvadását közeli és kikerülhetetlen folyamatnak tartották, a városok német túlsúlya számukra nem volt probléma. Kitapintható tehát a jelentős különbség a reformok első, meghatározó elemében, a városi kérdésben. Pedig hátra volt még a centralistáknál megyét illető elképzeléseik meghirdetése, amely lényegéban az 1844 közepétől általuk szerkesztett Pesti Hírlapra maradt, s olyan jelentős különbséget képezett, hogy a reformtábort szembenálló municipalista zömre és centralista kisebbségre osztotta. Közismert, hogy a centralisták az államélet központosítását óhajtották, a negyvenkilenc [nem ötvenhárom (217.), a három horvát megyével volt ötvenkettő] magyar vármegyét kikapcsolták volna az országos politikából, el akarták törölni a követutasítások rendszerét. A konzervatív municipalisták meghagyták volna a megyét (kisebb igazításokkal) a nemesség kezén. A liberális municipalisták, vagyis a reformerek zöme, átalakították, végső soron népképviseleti rendszerűvé alakították volna. Sőt, Kossuth elképzelése szerint (az országgyűlési „városi reform" után) a fokozatosan népképviseletivé alakítandó megyéken keresztül indult volna meg — frivolan szólva — a „hosszú menetelés" az országos népképviselet és a felelős kormányrendszer felé. A centralisták viszont lényegében két további reformmal, a választójogi rendszer átalakításával (csak vagyoni cenzus, amelynek bevezetésével a bocskoros nemesség elveszíti választójogát; új, választókerületi szavazási rendszer; s ezt követően a kormány parlamenti felelőssége) akartak mielőbb célhoz érni. Volt-e esélyük a centralistáknak a sikerre? Fenyő joggal hangsúlyozza, hogy a nemesség választójogból kiszorítandó része nyilván ellenállt volna (s az általuk érzékeltetett magas cenzus a nemesség zömét kirekesztette volna), s így nemigen volt legális lehetőség e reform végrehajtására. A másik megfontolandó kérdés, hogy egy esetleg mégis megszavazott ilyen jellegű alsó táblai reform (amelynek országgyűlési megszavazásában, mint láttuk, a városoknak lett volna döntő szerepe) elfogadtatásra kerül-e Bécsben? Nem voltak-e a centralistáknak e téren illúzióik? Fenyő István, az újabb kutatásokra hivatkozva, rámutat arra, hogy a centralisták nem bízták ezt az esélylatolgatást a véletlenre. Eötvös 1843 közepén és végén két emlékiratot intézett Metternichhez, 1843-44 fordulóján Szalay tárgyalt bécsi körökkel. Bár Eötvös emlékiratai sajnos lappanganak, de az előkerült kísérőlevélből látható, hogy Eötvös együttműködést ajánlott Bécsnek. A városi reformért cserébe a kormány érdekében kívánt működni - egyelőre titokban, rejtetten. A Pesti Hírlap kezükre