Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Fenyő István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon (Ism.: Gergely András) 504

505 TÖRTÉNETI IRODALOM A centralisták színrelépése egyszersmind nemzedéki fellépés is. Trefort Ágoston alig idősebb (1817), Lukács Móric egyidős (1812), a később belépő Csengery pedig évtizeddel fiatalabb (1822), már Petőfi kortársa. S e nemzedéknek Széchenyivel, Wesselényivel, Kölcseyvel kell mérkőznie! Innen a roppant olvasási-tanulmányi szenvedély, a „nyugat" (elsősorban Franciaország) azonnali követendő például vétele - és innen Széchenyi megtorpanása, Wesselényi védekezésre kényszerítése idején, Kölcsey visszavonulása, majd halála után az igény: a reformmozgalom irányadása, a publicisztikai szerep mellett a politikai vezető szerep vágya. A politikai iskola azonban hiányzik, a formálódó kör tagjai a váratlanul elébük kerülő Kossuthtal és Pesti Hírlapjával nem mérkőzhetnek. (Kossuth bizonyos értelemben felettes énjükké is válik.) Fenyő nem idealizálja hőseit: „Nyugat-Európa mint modell, az ottani eredmények lenyűgöző volta némiképp el is terelik a fiatalok figyelmét a hazai reálpolitika adottságairól, az itthoni társadalomszerkezet feltételeiről, bizonyos fokú utópizmust visz elgondolásaikba" (73.). „Emberiséghorizontban gondolkodtak, üdvtanuk az egész világot átfogta Mindez azonban a centralisták számára azt is jelentette, hogy tompította bennük az »itt és most« realitása iránti fogékonyságot, némi idealisztikus utópizmust vitt elgondolásaikba" (91.). A konkrét reformokért Béccssel és a konzervatívokkal küszködő, s ezért kompromisszumokra kényszerülő magyar ellenzéki politikára figyelve „elébük tűnt, hogy az ellenzék túlnyomó része számára az esetleges változások csupán arra kellenek, hogy a nemesség társadalmi vezető szerepét továbbra is biztosítsák, hogy a reformok nagyrészt eleve megtörnek egy osztály illúziós önszemléletén" (85.). Hány év tapasztalatára van még szükség, amíg ráébrednek (részben csak 1848 után), hogy a nemesség további társadalmi vezető szerepe egy mégoly demokratikus átalakulás esetén is biztosítva van, hiszen a zömmel analfabéta parasztok nem jelentenek komoly társadalmi konkurenciát, hogy nem az „illúziós önszemlélet", hanem a (magát egyébként illúziótlannak beállító) konzervatív ellenállás az, amely lassítja a társadalmi átalakulást, s az értelmiség még az államhatalom birtokában sem képes rövid idő alatt meghaladni a társadalmi adottságokat, s ahhoz, hogy a hatalomban részesedjék s azt meg is tartsa, ezekkel a társadalmi adottságokkal számolnia kell. - Igaz, konkrét hazai politikai tájékozódásuk kezdetei az 1830-as évek végére esnek, amikor a veszélyeztetett reformmozgalom a nagyobb tömeget mozgósító rendi-nemesi ellenállás mögé rejtezett-hátrált, s a jövőnek nem sok jót ígért: 1841, a Pesti Hírlap megjelenése előtt a reformmozgalom dezorientált volt, részint a reá nehezedő nagy nyomás, részint előbb említett vezetői háttérbe szorulása, részint Kossuth bebörtönzése, kéziratos lapjának megszűnése folytán. A centralisták szerintünk űrt érzékeltek a hazai politikában, s magukat érezték hivatottnak ennek betöltésére. (A magánkörben maradt önérzetes megnyilvánulásokat Fenyő bőven idézi, inkább csak az ambíció jelzéseként.) A „fiatalok", a későbbi centralisták közösség-keresése, folyóiratok alapítása (Themis, Budapesti Szemle - gazdagon bemutatva Fenyő kötetében), műegyletbeli találkozása jelzi, hogy egymásban nem láttak vetélytársat, sőt talán azt is, hogy egyenként gyengének tartották magukat a politikai szerepre. Hozzájárul ehhez, hogy egészen 1843-ig nem mutatható ki, hogy miben is térnek el — programban vagy taktikában — a magyar reformmozgalom derékhadától. Egyéni nézetekkel, gondolatokkal persze találkozunk, mint minden más reformpolitikusnál, de ezek nem szerveződnek önálló áramlattá. Annyi kétségtelen, hogy a végcél, a polgári Magyarország felvázolásakor jóval határozottabbak voltak (jövőképük körülrajzoltabb), viszont a konkrét célkitűzések elérését illetően nem jeleskedtek önálló indítványokkal. Nagyon fontos és rendkívül eredményes viszont az az egybevetés, amelyet Fenyő az európai hatások számbavétele után a közelmúlt és a kortársi magyar politikai reformelképzelések felsorakoztatásával végez el. A centralisták nem voltak „gyökértelenek", indítványaik jó része Magyarországon akár évtizedekkel korábban, akár egykorúan már megfogalmazódott. (További kutatás tisztázhatja, hogy mindebből mi az, amit átvettek, és mi az, amit józan helyzetértékeléssel maguk fedeztek fel újra.) Mint ismeretes, a harminc éves Eötvös és Szalay — városi követként — megjelent az 1843-44 évi diétán. Ekkortól lesznek világosak az eltéréseik a reformpárti tábor zömétől. Az országgyűlési küzdelmekben még csak hangsúlykülönbségnek látszik mindaz, ami mögött pedig már ott van a „centralista" program. (Egyetlen hiányérzetünk Fenyő összefoglalását illetően: filológiailag nem tisztázza, hogy hogyan vált a „centralista" szó a csoport megjelölésévé. Maguk választották? Elfogadták mások megjelölését?) A taktika 1843-ban nagyon is közös: egyetértenek abban, hogy mindenekelőtt a városoknak (a szabad királyi városoknak) kell — egy helyett — több szavazatot biztosítani, s ezzel az ingadozó alsó táblai reformer többség szilárd, állandó többséggé lesz alakítható, s ezért a „városi szavazat reformja" után határozottan haladhatnak majd a többi reformmal, a kötelező örökváltsággal, a népképviselettel és így tovább. Ebben tehát mindnyájan egyetértenek. Az első, csekély, taktikainak látszó különbség: az alsó tábla többsége tizenhat sza-